Szolgálat 81. (1989)

Tanulmányok - Weissmahr Béla: Filozófiai megjegyzések az igazság isteni voltáról

igazság és a tévedés között fennálló feltétlen különbséget és ezzel magának az igazságnak (az igaz megismerésnek) a lehetőségét. Ebből levonható a következtetés: Ahhoz, hogy egy állítás igaz lehessen, elengedhetetlenül szükséges, hogy személyes, szabad állásfoglaláson alapuljon. Ebből rögtön világos az is, hogy minden állítás, amennyiban az igazság igényével lép fel, soha nem magyarázható meg teljes mértékben az őt hordozó fizikai, biológiai, pszichikai folyamat által. - A személyes állásfoglalás még az olyan egyszerű megállapítások esetében is megvan, mint például, amikor kimondjuk: havazik. Ez ugyanis nemcsak egy tény lejegyzése (amely esetleg arra késztet minket, hogy - úgy amint ezt az állatok teszik - ösztönösen reagáljunk), hanem a megállapítással kifejezzük: ez olyasvalami, ami nemcsak minket érint; addig, amíg havazik, minden értelmes lény számára érvényes, ez í gy v a n . Az igaz ugyan, hogy állásfoglalásunk személyes jellege az ilyen esetben nagyon a háttérben marad, ami könnyen érthető. Itt nemcsak egy szembeötlő tény egyszerű megállapításáról van szó, hanem ráadásul egy olyan megállapításról, amely életünket nem érinti a maga egészében. Nagyon világosan megmutatkozik azonban, hogy minden állításunk szabad, személyes döntés eredménye, amikor létkérdésekről van szó. Például: Van- e feltétlenül biztos, kétségbevonhatatlan valóságismeret, vagy pedig nincsen? Tűnhet bár pusztán elméleti problémának, mégis döntő jelentőségű kihívást jelent az ember számára. Mert azt mindenki rögtön megérti, hogy ami itt kockán forog, az nem kevesebb mint a kérdés: Létezik-e nemcsak az ismereteim, hanem a cselekvésem számára is olyasvalami, ami feltétlen normát jelent? Az azután minden további nélkül bevilágít, hogy személyes, szabad állásfoglalásunk döntő szerepet játszik akkor, ha állításunk tárgya a személyes Isten léte illetve nem-léte vagy a halál utáni személyes lét állítása illetve tagadása.

Mindaz, amit itt mondunk, meglehetősen forradalminak tűnhet. Nemcsak azért, mivel megszoktuk, hogy legalább bizonyos esetekben kényszerítő jellegű bizonyításról beszélünk. Aránylag könnyű belátni, hogy olyan bizonyosságról, mely egy állítást ki tud kényszeríteni, csak akkor lehet szó, ha az állítás tárgya olyan levezetés, melynek kiindulópontjait már eleve elfogadtuk. De azzal is tisztában voltunk, hogy létfontosságú, minket személyi voltunkban érintő kérdésekre nézve csak szabad bizonyosságunk lehet. Hanem, amit mondtunk, főképpen azért tűnhet forradalminak, mivel azt a benyomást kelti, hogy megismerésünk objektivitása, a számunkra adott, azaz nem általunk létrehozott valósághoz való hűsége nagyon kétessé válik, ha igaz az, hogy minden állításunk, amelyben megfogalmazzuk belátásainkat, mindig szabad, személyes döntés által jön létre. - Úgy tűnik, hogy itt egy ellentmondásba keveredtünk: állításainknak, ahhoz, hogy igazak lehessenek, egyrészt szabad döntés eredményeként kell létrejönniük, másrészt azonban szükséges, hogy megfeleljenek az adott valóságnak. Azaz a valóság kell legyen az őket meghatározó norma. Hogyan lehetnek igaz kijelentéseink eredetükre nézve egyszersmind szabadokról kötötten meghatározottak? - Ez a probléma persze már a szabatTbizonyossággal kapcsolatban is felmerül. Az erről való beszéd ugyanis óhgtátl^nul azt a benyomást