Szolgálat 81. (1989)
Élet a plébánián - Teleki Béla: A hitoktatás alapkérdései
A hagyományos hitoktatás második fő célja a hitigazságok megismertetése, ami kézenfekvőén elégtelen a keresztény számára, Mit használ, ha az igazságról tudok, sőt képes vagyok kifejteni és magyarázni? Csak ott vagyok, ahol a természettudományos állításokkal: a föld forog, a föld vonzóereje rántja magához az elengedett tárgyakat... Ennek puszta tudása vagy nem tudása keveset ad hozzá életemhez. Szomorú lenne tehát, ha a hagyományos hitoktatás célkitűzései határoznák meg az emberek elbírálását. Nem lehet ugyanis a keresztények egyedüli ismérve: templomba jár, tudja az imákat. Sem az egyik, sem a másik, sőt a kettő együtt sem elég ahhoz, hogy valaki eleven keresztény lehessen. A korhű-haladó hitoktatás bevon ugyan a liturgiába és hitismeretekkel gazdagít, ezenkívül igyekszik érvényesíteni a keresztény lét gyakran elhanyagolt kellékeit is: a vallási, misztikus közösséget Istennel Jézus Krisztus által és a közösségi-erkölcsi önazonosságot. Ilyen értelemben a hitoktatás a fejlődő fiatal ügyvédje: segíti őt közösségi, erkölcsi és vallási növekedésében, támogatja és kíséri önazonosulása során, amikor alapfeltételeket és létbiztonságot közvetít. Megérezteti a fiatallal, hogy a világ alapjában véve jó, biztonságos; az élet boldogító. Ennek elérésében súlyos akadály a fásult, fáradt, elöregedett közszellem, de különösen a lapos közerkölcs, első helyen a családi erkölcs. Sok fiatal képtelen felfedezni az élet szépségét, mert gyermekkorában "a szép világ" lehetősége talán véglegesen összeomlott számára szülei válásával. Egyébként a család ballépése, ha elválasztja az életét a vallásgyakorlattól. A hitoktatás maga is téves vizekre terelheti a gyermekélet bárkáját, ha pl. világunkat "siralom völgyeként" tárgyalja. A hagyományos kép értékét ugyan nem vitatjuk el, de nem használhatjuk a modern életbe való megfelelő átültetés nálkül, még akkor sem, ha gyakran keresztre feszítik Jézust és szabadlábra helyezik Barabást napjainkban is. Ugyanakkor vétene a hitoktatás, ha türelmetlenül túl követelőző lenne a fejlődő fiatalokhoz. Köznapi példája ennek, amikor ráförmedünk a 4-5 éves gyerekre, mert nem ül olyan magábaroskadtan, mint afféle ötvenfeletti. Mennyivel jobb lenne, ha azon tépelődnénk, hogyan vonhatnánk be a misébe a kicsinyeket is, hogy örömmel és cselekvőén vehessenek ők is részt. Jézus az érett emberekhez is türelmes volt: "Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek" (Jn 16,12). Mintha hallanám egyesek kifakadását: "A mai hitoktatás nem közvetíti az egész hitletéteményt! Az emberi problémákkal foglalkozik és nem a kinyilatkoztatással!" - Szomorú lenne, ha így állna a dolog. Ugyanakkor a hitoktatásnak tekintettel kell lennie a fiatalok adottságaira, fejlődési fokára, befogadó képességére stb. A 3-7 éves gyermek vallási élményigénye általában nyitott és erős, s a 6- 10 évesek érdeklődése felszínessé válik. A serdülés idejével hőfoka ismét emelkedik: különösen az élet, saját létének értelme, célja csigázza az iljú fantáziáját, ami eredetében vallási érdeklődés. Ha tehát lépésről lépésre kísérjük a fiatal fejlődését, akkor neveljük őt. "Egyszerre mindent!" - nem lehet hitoktatási elv. Reájuk is érvényes a "részleges önazonosítás" (Rahner): lépcsőzetes fejlődés, növekedés a hitben. Szomorú viszont az, 64
