Szolgálat 81. (1989)
Tanulmányok - Weissmahr Béla: Filozófiai megjegyzések az igazság isteni voltáról
kelti, hogy itt nem az érvek, hanem az illető szubjektív beállítottsága szabja meg, hogy milyen is lesz az állásfoglalása. Ahhoz, hogy ezt a problémát megoldhassuk, át kell gondolnunk: tulajdonképpen milyen alapon különböztetjük meg az igaz állítást a tévestől? Másképpen kérdezve: milyen alapon tudjuk, hogy nem ugyanaz, ha valamit igaznak tartunk és ha valami tényleg igaz? Azaz: Minek folytán vagyunk képesek arra, hogy adott esetben felismerjük és kijavítsuk a tévedést? A válasz erre a kérdésre csak az lehet, hogy azért vagyunk képesek erre, mivel valamiképpen rendelkezésünkre áll az igazság kritériuma. Általa, hozzá mérve meg tudjuk állapítani állításaink igaz vagy téves voltát. A fentebb már kifejtett meggondolás alapján azonban világos az is, hogy állításaink igazságának a normája nem lehet egyszerűen az ismeret tárgya, amennyiben ez, mint a tudatunkon kívülálló természeti tényező hat ránk. Mert - mint láttuk - mindaz, ami az ilyen kívülről jövő hatás alapján jön létre, az adott körülmények között csak egyféle lehet. Ez azonban azt jelentené, hogy eltűnne a különbség az igaz és a téves állítás között. Ebből levonható a következtetés: az igazság normája nem állhat olyasvalamiben, ami az igaz megismerésre képes személy tudatán kívül fekszik. A feltétlen mérce, melyhez igazodva el tudjuk dönteni, hogy egy állítás igaz-e vagy téves, bennünk magunkban van. Továbbá: az igazság ezen bennünk lévő normájának a legfontosabb és egyben legmeglepőbb tulajdonsága az, hogy egyrészt követelő igénnyel lép fel velünk szemben, másrészt azonban semmiképpen sem kényszerít. Követel, mivel a téves állítás nem egyszerűen olyasmi, ami az igaz állítástól úgy tér el, hogy ennek az eltérésnek tényjellege közömbös, jelentőség nélküli lenne. Erről szó sem lehet, mert a tévedés az, aminek tulajdonképpen nem szabadna előfordulnia. Ugyanakkor azonban nem kényszerít, hiszen nem akadályozza meg, hogy esetenként tévedhessünk. Az igazság bennünk lévő normájának ezen alapvető tulajdonsága megmagyarázza azt az első pillanatra ellentmondásos tényt, hogy az igaz ismeretben jelen van a szükségszerűség, de ez a szükségszerűség nem azonos azzal, amely a természeti folyamatokban nyilvánul meg. Minden állítás, minden állásfoglalás az állásfoglaló ember szabad és önálló tette, úgy azonban, hogy ez a tett alá van vetve az igazság feltétlen normájának, amely tudatában jelen van. Az igazságnak a tudatunkban jelenlévő feltétlen mércéje persze nem úgy van jelen a tudatunkban, ahogy a pénztárcánk a zsebünkben. Jelenléte átjárja magát az értelmünket. Jelenléte által válik az emberi értelem a feltétlen igazság képességévé é s normájává (azzá, amit filozófiai kifejezéssel "ész"-nek mondanak). A feltétlenségnek ez a mércéje a miénk, de úgy a miénk, hogy értelmi ítéleteinkben alá vagyunk neki vetve. A hagyomány "lumen intellectus"-ról, az értelem (az ész) fényéről beszélt, amely bennünk van, mely a saját értelmünknek (illetve az észnek) a fénye. A miénk, de nem eredhet tőlünk, hiszen véges lények vagyunk, minden bennünk lévő feltétlenség ellenére. Ezért állították mindazok a gondolkodók, akik felismerték az értelmi fény feltétlen természetét, hogy ez nem más, mint az isteni fényben való részesedés: "participatio divini lúminis". Az isteni 10