Szolgálat 79. (1988)

Tanulmányok - Heinrich Rothaus: A szenvedélyek megtapasztalása

irreális igényt, elvárást, vádat, föltételt és önsajnálkozást tapasztaltam. Végül is én mondtam le arról, ami eddig megakadályozott abban, hogy egészséges (felnőtt) legyek. Készen álltam, hogy lemondjak mindarról a ,nyereményről’, amit ezidáig betegségemből merítettem - éspedig első esetben, anélkül, hogy tudtam volna, milyen következményei lesznek." A megtérés és a kiszabadulás csak magában az érintett személyben jöhet létre. Átalakulás, ez, halál és föltámadás. Ezért beszélnek az absztinenssé lett szenvedélybetegek új születésről, új létről.

Amit a szenvedélybeteg megtérésének tulajdonképpeni fordulópontján átél, érvényes más életkörülményekre is, mint például ha valaki túlél egy gyógyíthatatlannak hitt betegséget, újjászületik a hitben, vagy amikor már nem birtokolni, hanem lenni akar. Mindenesetre a szenvedélybeteg megtérésénél átélhetjük azt, amit a Biblia tanít: csak ott születhet új élet, ahol előbb már megjelent a halál és végső búcsút intettünk - például az állandó fejlődés gondolatának, végső soron az öndicsőítésnek.

A szenvedélybeteg nem olyan értelemben gyógyul meg, hogy ismét "normálisan" ihasson. Arra kényszerül, hogy absztinens legyen egész életére. A gyógyulás azonban történhet úgy, hogy ezt a megtartóztatást nyereségként éli át: "Nincs szükségem kábítószerre, hogy vidám legyek vagy hogy feloldjam gátlásaimat". Főleg a szenvedélybetegre érvényes az, amit a logoterápia fölismert az utóbbi években: a gyógyulás az élet értelmének megtalálása, segítség keresésében; egészségesnek lenni annyi, mint értelmes összefüggésben élni másokkal. Tehát akkor is beszélhetünk gyógyulásról, ha a csorba (sérülés) fennmarad. A gyógyulás fájdalmas áttörés új életlehetőségek, magatartások és viselkedések irányába; új rend megtalálása és elfogadása. Ezt az új rendet nevezhetjük egyaránt isteninek, természetesnek, kozmikusnak vagy biológiainak. Mindenesetre nem emberek alkották, hanem eleve adva van. Vállalása s következésképpen az üdvösség a hit gyümölcse. A gyógyulás folyamatában pedig a hit "készség és akarat, hogy vállaljuk az üdvösséget, s evvel együtt rendjének elveit is. Szorosan véve ennek tekinthetjük az előírt terápiát és az alkalmazkodást a kórházi rendhez. Annak, aki hisz mindebben és az őt kezelő orvos megbízhatóságában, ez elegendő is. Tágabb értelemben azonban ez az üdvösség, gyógyulás egy rendezett életösszefüggés újraelnyerésének is tekinthető" (W. Böckmann: Psychologie des Heilens, Freiburg 1982).

Nekünk, keresztényeknek, akik Krisztus megváltó halála utáni korban élünk, az üdvösség vállalása a feltámadás igazsága: az Isten országa. Ránk érvényes, hogy a szenvedés és a halál vállalása átváltozást eredményez. Pusztán reflexióval nem ismerhetjük föl ezt az igazságot. Éppen a szenvedélybetegek mesélhetnek erről. Hiteles tanúi annak az igazságnak, hogy a szenvedés vállalása által újjá válhatunk, újjá születhetünk. Ezt az igazságot csak a hit kockázatában tapasztalhatjuk meg, vagyis ha ugrani merészelünk. A ma absztinens szenvedélybetegekben jó tanítómesterekre

17