Szolgálat 79. (1988)
Tanulmányok - Heinrich Rothaus: A szenvedélyek megtapasztalása
találunk, amikor arról van szó, hogy miképpen térhet meg az ember. Az önsegélyező csoportoktól pedig a keresztény közösség kaphat útmutatást a megtérésre. Gyógyulás és üdvösség a közösségben Ritkán volt olyan idő, amikor az ember annyira tudatában volt mint ma, hogy szinte mindent megtehet, elérhet, előállíthat. Az a tudat, hogy "mindeme képes vagyok", a megtérés és gyógyulás legnagyobb akadálya. A megtérés ugyanis - amint a szenvedélybetegeknél szerzett tapasztalat mutatja - végső soron nem áll "hatalmunkban". Se pedagógiai vagy erkölcsi felhívás, se szenvedésből eredő nyomás nem valósítja meg a megtérést és a szabadulást. Lényege a találkozás, amelyben a beteg, a rab vagy a bűnös átéli, hogy elfogadják. "A megtérést (minden formájában) az ember mozdíthatja elő, válthatja ki, viheti előbbre, és ilyen értelemben lehetővé is teheti" (P. M. Zulehner: Umkehr, Frankfurt 1979). A barát, házastárs, segítő, terapeuta, pap az, aki a találkozás és az úton való kíséret által megnyithatja az ember lelkét és bátoríthatja, hogy megtérjen. Mint keresztények pedig mondhatjuk: a megtérés tulajdonképpeni hordozója és végrehajtója Isten Lelke, aki feloldja azt, ami megkeményedett, gyógyítja és egészségessé teszi azt, ami beteg és zavart, s vezeti azt, aki eltévesztette útját. A szenvedés nyomása mellett ("ez nem mehet így tovább") döntő annak a megtapasztalása, hogy elfogad a személy vagy a csoport, akihez illetve amihez tartozom. Ez teszi lehetővé a beteg számára azt az igen fontos lépést, hogy elfogadja önmagát, így képes legyen szembenézni saját magával, s megváltozhassék. Természetesen minden jóakarat ellenére korlátáinkat is megtapasztaljuk, amikor arról van szó hogy a másikat (pl. egy bűzlő iszákost) valóban elfogadjunk. Mint keresztények meg vagyunk győződve arról - s ezt modhatjuk is a másiknak -, hogy "amikor feléd fordulok, Isten fordul feléd". Ezáltal segítői (papi, terapeutikus...) munkánkhoz lelki nyugalmat kapunk. Az a tény pedig, hogy Isten nevében fordulunk a másikhoz, megvédi őt a függés veszélyétől. Amikor segítünk a betegeknek és szenvedőknek, hogy alázatosan fogadják el magukat mint teremtményeket és mint Isten gyermekeit, abban is segítségükre lettünk, hogy nagyobb biztonsággal fogadják el saját magukat és másokat is, s kereshessék a kapcsolatot velünk, anélkül, hogy függővé váljanak tőlünk. Az érdekeltek - bénák, rabok és függőségben élők - számára felszabadító kegyelmet jelent, ha Isten nevében s üdvözítő erejében bizakodva fordulunk feléjük. Isten azonban csak a mi kezünket, lábunkat, szemünket, fülünket és szánkat használja sajátjaként. Az üdvöséggel (az absztinens élettel, őszinteséggel...) való ilyetén talákozás üdvös szembenézést eredményezhet, ami válsághoz vezethet. Igen, a kegyelem 18
