Szolgálat 78. (1988)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: "Krisztus megváltott minket"

Ez a változás természetesen annak köszönhető, hogy a kiengesztelő és kiengesztelt emberiség valamit ad az Atyának, amiben az Atyának kedve telik.

De mikor Istenről beszélünk, minden szavunk jelentését meg kell változtatnunk, ki kell küszöbölnünk belőle azt, ami eredetileg elkerülhetetlenül benne cseng: ami a véges teremtett létszintre jellemző. Ha egy teremtménynek "adunk valamit", ez azt jelenti, hogy közlünk vele valamit amit akar, és azt "akarja", amire szüksége van: ételt, italt, szállást, megértő összetartozás-érzést stb. Csakhogy Istennek semmire sincs "szüksége", mert semmiben sem "szűkös", nincs szűk határok közé szorítva. Isten nem azt "akarja", hogy meglegyen valamije, amije nincs (mindene megvan), hanem meg akarja valósítani azt, hogy legyen, ami nincs: a teremtmény részesedjék ragyogó dicsősége kiáradásában. Az Atyának "adni valamit" azt jelenti, hogy megvalósítjuk azt, amit akar; azaz, szabadon elfogadjuk azt, amit ő akar adni. A megváltó Krisztus azt ajánlja fel az Atyának, hogy megosztja a világgal a dicsőséget, amiben őt az Atya részesítette (vö. Jn 17,22).

De akkor hogyan műveli üdvösségünket Krisztus Urunk kereszthalála?

Ismeretes dolog, hogy voltak mélyen hívő és mélyen gondolkodó hittudósok, akik erre a kérdésre úgy feleltek, hogy Isten szentségére hivatkoztak. Isten az erkölcsi rend őre, nem tűrheti, hogy a bűn büntetés nélkül maradjon. A szenvedő Jézus magára vállalta, hogy eleget tegyen az igazságosság követelményének, és helyettünk hordja a megtorlás terhét.

Tisztelettel hallgatjuk ezt a magyarázatot, de megállapítjuk, hitünk nem követeli meg, hogy így gondolkodjunk. Megértjük: sokan nem látják be, miképpen teheti jóvá a fizikai szenvedés az erkölcsi rosszat, és nem gondolják, hogy a világrend helyreáll azzal, hogy valaki szenved, és még kevésbé azzal, nogy az Isten Fia szenved. A kinyilatkoztatás és nyomában az Egyház tanítása nem is a kínokban, a megaláztatásokban, a halál puszta tényében látja üdvösségünk forrását, hanem abban a "lelkületben", amivel Krisztus Urunk engedelmeskedett a halálig, mégpedig a kereszthalálig (Fii 2,8). Az, amiben az Atyának kedve telik, az Jézus fiúi szeretete az Atya iránt, testvéri szeretete az emberek iránt. Ez a szeretet vált meg minket, mert ezt az áldozattól vissza nem riadó szereteteí sugározza reánk, közli velünk, s ezzel vezet bennünket az üdvösségre.

Akik így gondolkoznak, egy pillanatra sem kételkednek abban, amit a Szentírás tizenegyszer jelent ki (pl. Lk 24,26), azt ti., hogy "szükséges volt” a Megváltó szenvedése, és így, a kínos és megalázó halálon át menjen be dicsőségébe, s vezessen bennünket is a dicsőségre.

Ezt úgy is lehetne érteni, hogy az Úr Jézus szeretete, engedelmessége, hűsége nem volt elég a megváltásunkhoz, szükséges volt, hogy ezen kívül, ezen túl szenvedjen is. De nem ez az egyetlen lehetséges magyarázat. Azt

23