Szolgálat 77. (1988)
Halottaink - Horváth Sándor S. J. (Béky Gelllért)
dig nagyobb. Ő áll minden fölött. Ezért volt az, hogy bár különféle megbízatásai voltak — néha kiemelkedő állásokban, máskor félretéve, mellőzve — mindezt lényegtelennek, a hangyaboly nyüzsgésének tartotta. A lényeg: Isten közöttünk van, tudunk dolgozni a lelkekért. A többi mellékes. Ezért volt az, hogy bárhová került, olyan odaadással, olyan összeszedettséggel végezte munkáját, mintha a világtörténelem leglényegesebb teendőjéhez fogott volna hozzá. Pedig csak éppen falusi embereket tanított, hogy szépen énekeljenek, jobban bekapcsolódjanak a liturgiába. A szellem erejét éreztük a közelében. Ahol megjelent, ott eltűnt a közömbösség. Ö valahogy mindig Isten szemével nézte a dolgokat, és észrevett tényeket, amiket mi nem vettünk észre, olyan szentírási helyeket, amelyeket sokszor hallottunk, olvastunk, de amikor ő beszélt róluk, mégis csodálkoztunk: ez is benne van, ezt is mondta Jézus? így volt ez prédikációival, így volt írásaival és így volt tanácsaival. Sokan fordultak hozzá tanácsért: hívek, papok egyaránt. Mindig tudott valamit mondani, amire az ember nem gondolt, ami új volt a számára és azt a kétkedő lelket fel tudta emelni és el tudta indítani az Isten felé vezető úton. Az emberi sorsok megértéséhez csodálatos érzéke volt — ebben nyilván több évtizedig tartó betegsége is segítette. Mondotta sokszor: ahogy a szenvedés beletartozik az emberi életbe, a testi—lelki sebek viselése teszi valahogy tökéletessé az emberi valóságot. A halottak némák, de nem szótlanok. Amikor mellettük állunk, rezonál a lelkűnkben valami, és mintha megszólalna bennünk egy hang, mintha ő mondaná: Isten mindig nagyobb! Istenért éljetek, érte dolgozzatok! És mintha azt mondaná élete tapasztalatából: Boldogok a szelídek, mert övéké lesz a föld.“ Amikor Belon Gél lért püspök elköltözésére emlékezünk, első szavunk a háláé: köszönjük Istennek, hogy nekünk adta őt. És kérjük, hogy aki egész életét övéiért szentelő pásztorunk volt, most már közbenjárónk is legyen. Galántai Mária HORVÁTH SÁNDOR S. J. (1924—1987) P. Horváth Sándor 1924. március 28-án született Budapesten. Iskoláit Budapesten és Szatmáron végezte. 1943. augusztus 14-én belépett a Jézustársaságba. A két éves noviciátust Pesten, a Manrézában, a budai ostrom idején pedig Kalocsán végezi. Filozófiát tanulni Szegedre küldték, de ő közben visszament Szatmárra nevelőnek, bár ott újra a románok voltak az urak. A jezsuitáknál szokásos „magisztériumot“ a német- országi Bürenben fejezte be. Onnan került Írországba teológiára. Dublinben szentelték pappá 1954-ben, és 1i955-ben ment Japánba, ahol haláláig működött. Cuvanóban, Japán- szerte ismert zarándokhelyen halt meg szívrohamban, három nappal 63-ik születésnapja után. Már a noviciátusban föltűnt naiv kedvességével és gyakorlati érzékével. Nagyon szeretett a kertben dolgozni. A szegedi filozófián sem volt szükséges nógatni, ha a tanulás helyett másegyebet kellett csinálni. Büreni nevelősködése idején is rajongtak érte a gyerekek. Dublini tanulmányai során szintén sok barátot szerzett magának. Volt valami mágneses vonzás a személyiségében: az emberek mentek utána. Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy együtt lehettem vele a noviciátusban: egy napon léptünk be, egy napon fogadalmaztunk. Sőt: egy napon értünk Japánba. Ő Írországból indult, de Olaszországon keresztül, olasz hajóval, én pedig Angliából Franciaországon keresztül, francia hajón. Mivel a Sándor hajója csak Hongkongig ment, át kellett szállnia. Mekkora volt a meglepetésem, amikor egyszer csak elém áll a „Vietnam“ fedélzetén (így hívták a mi hajónkat), hogy möst aztán együtt megyünk ám Japánba! Azt tudtam, hogy ő is Japánba készül, de azt nem, hogy mikor jön. Japánban nem egészen két évet töltöttünk együtt (a nyelviskolában és később Hirosimában). Aztán újra elváltak útjaink. Sándor két évet töltött Köbében, az ottani jezsuita középiskolában. Habár az iskola nem neki való volt, Sándorunk mégis megsze96
