Szolgálat 77. (1988)

Halottaink - Horváth Sándor S. J. (Béky Gelllért)

rette a kopaszranyírt, feketeszemű japán diákokat, és ók is megszerették újdonsült tanárukat. Többen katekizmust kértek tőle, és ketten az ő kezéből vették fel a kereszt- ség szentségét. Egyikük később egyházmegyés pap lett és most a tokiói papneveldében lakik. Horváth atya halálhírét tőle hallotta P. Nemeshegyi. Ezt írta: „Éppen vacsoránál ültünk, amikor egyszeresek hozzámszalad ez a pap, sírva ráborul a karomra és elkiáltja magát: .Meghalt páter Horváth!1 Mindketten, félbeszakítva a vacsorát, átmentünk a kápolnába imádkozni: ő elől térdelt, én pedig hátul. Hosszú ideig hallottam zokogását. így szerették az emberek P. Horváthot."

A hirosimai egyházmegyében különböző missziós állomásokon dolgozott (Tokusima, Simonoszeki), végül Cuvanóba küldték, egy régi, patinás japán kisvárosba, a hegyek közé. Akkor még nem volt olyan híres-nevezetes ez a Cuvanó, mint ma. Misszionárius sem igen akadt, aki örömmel és önkéntesen ment volna erre az eldugott helyre, ahol ráadásul nem sok kilátás kecsegtetett igazi missziós munkára (keresztelésre, hithirdetésre stb.). Sándor mégis örömmel ment. S éppen itt találta meg igazi hivatását. Tizenöt év alatt megszerette, felvirágoztatta Cuvanót; összenőtt vele.

Régi, történelmi városka Cuvanó Nyugat-Japánban, nagy hegyek közé ékelve. Az utóbbi 10—15 évben mint turista célpontnak nagyon megnövekedett a híre. Évente százezrek, talán egymillió ember is megfordul ott. S közülük nagyon sokan benéznek a kis katolikus templomba is. Egész Japánban nincs még egy ilyen látogatott templom, mint a cuvanói: jobbára nem keresztények látogatják. A városkában alig néhány tucat keresztény él, missziós szempontból tehát nehéz hely. Templomát annak köszönheti, hogy a múlt század vége felé több mint száz nagaszaki keresztényt hurcoltak ide, a kétszáz éves véres üldözést átvészelt keresztények kései unokáit. A kegyetlen bánásmód, éhség, hideg megtizedelte a kis csoportot: harminchatan vannak eltemetve nem messze a templomtól a hegyoldalban. A vértanúk emlékét a csepp kis kápolna (Oto- metóge néven ismeretes] valamint a síremlék őrzi. így ma Cuvanó egyik legismertebb és legkedveltebb zarándokhely Japánban, s ebben nem kis része és érdeme volt P. Horváth Sándornak.

Szeretetreméltó kedvességével, derűs vendégszeretetével, egészséges humorérzékével, nagy emberszeretetével megnyerte az oldalátogató, bámészkodó, kíváncsiskodó keresők szívét. Hogy mennyien (nem keresztények!) vették komolyan Otometógét és milyen buzgón imádkoztak a maguk módján ezen a katolikus zarándokhelyen, abból is kitűnik, hogy P. Horváth az elmúlt tíz esztendőben 75.000 levelet kapott azoktól, akik meglátogatták és imádkoztak ott. Egyszer például az egyik levélben 500 yen volt. írója bevallotta, hogy fizetés nélkül elvitt valamit a kitett kegytárgyak közül. Otthon annyi kellemetlensége volt a rendőrséggel s az apjával (eddig erre nem volt példa), hogy mindebben az Isten büntetését vélte felismerni.

P. Horváth értette, hogy kell pénzt előteremteni a semmiből is. Nem másegyébbel: bizalommal. Meg kell bízni az emberekben. Cuvanóban a templomnál is, fent Otome- tógében is egész nap ki van rakva a sok kegytárgy, könyvek, képek stb. Senki sem nézte, fizetnek-e vagy sem: mindenkinek a lelkiismeretére bízták. Az ára oda volt írva. S nemhogy becsapták volna az eklézsiát, több pénz folyt be, mint az árak szerint kellett volna. Cuvanóban mindig volt pénz, ezért tudta a páter 15 év alatt így felvirágoztatni, kitatarozni, megszépíteni ezt a számunkra ma már nélkülözhetetlen zarándok- helyet. De ami a legfontosabb: Cuvanó csakugyan az imádság helye. Csak ezután fog kitudódni, mit is veszített a város a mi P. Horváthunk halálával. Jelenleg a legnehezebb kérdés: öt helyettesíteni, s továbbfolytatni azt a munkát, amelyet ő megkezdett és felvirágoztatott.

Az utóbbi években el-eljárogattam hozzá, rendszerint újév után. Sokat betegeskedett, műtötték is nemegyszer. Utoljára ez év január elején voltam nála. Megijedtem, mert a szokottnál gyengébbnek találtam. Persze ő eltréfálta, elviccelte az egészet. Az utolsó nap is tréfálkozott, még a kórházban is. Igazán hősiesen viselte a keresztet.

97