Szolgálat 77. (1988)

Tanulmányok - Ernst Gutting: Változó felfogások a nők helyzetéről a társadalomban és az Egyházban

vonatkozó Szentírás-magyarázatokkal szemben. Miért nem idézik gyakrabban az egyházi dokumentumok ennek, életszentsége és egyháztanítói címe által elismert tekintélynek a hangját? Nem hivatkoznak néha ezek a dokumentumok kevésbé jelentős s még ismeretlenebb tekintélyekre?

Lisieux-i Kis Szent Teréz jegyezte fel római zarándoklatának emlékei között — vagyis jóval azelőtt, hogy az egyház hivatalosan felemelte volna szavát a nők lekicsinylése és elnyomása ellen: „Szegény nők, mennyire megvetik őket (ilyen erős kifejezést senki sem mert használni a mai napig!) ... S mégis sokkal többen szeretik közülök a jó Istent, mint a férfiak közül. A nők bátrabbaknak mutatkoztak Urunk szenvedésekor, mint az apostolok, mert dacolni merészeltek a katonákkal szemben, s letörölték Jézus imádásra méltó arcát Kétségtelen, ezért engedi meg, hogy a földön megvetésben részesüljenek, ezt a sorsot választotta ugyanis saját magának ..

Kis Szent Teréz a Krisztus-követés erényévé alakította át a nőkkel szemben az egyházban is tapasztalható helytelen magatartást. Megcsodálhatjuk azt is, hogy a még ma is uralkodó nő-kép előítéleteitől mentesen képes írni papi hivatásának lehetőségéről. Egyik legjelentősebb írásában található ez a részlet, ahol kifejti, hogy felfedezte hivatását az egyház szívében. „Úgy érzem, hogy papságra vagyok hivatva. Mekkora szeretettel vennélek kezembe, Jézusom, ha szavamra szállnál le a mennyből... Mekkora szeretettel nyújtanálak a lelkeknek. De bármennyire is szeretnék pap lenni, megcsodálom és irigylem Assisi Szent Ferenc alázatát, s indítást érzek, hogy utánozzam abban, hogy lemondok a magasztos papi méltóságról." Az utolsó szavakra hivatkoznak azok, akik azt állítják: Kis Teréz mégsem gondolt arra, hogy pap legyen. Mindenesetre női mivolta nem jelentett számára akadályt a papsághoz vezető úton, egyébként határozottan s más fogalmazással fejezte volna ki magát. Teréz, Assisi Szent Ferenchez hasonlóan, alázatosságból mond le a papságról.

Ha pusztán elvontan igyekszünk válaszolni a kérdésre: „Ki az ember, a férfi, a nő?" — könnyen adunk egyoldalú, sőt helytelen feleletet. Egyidejűleg tehát arra is válaszolni kell: Miben mutatkozik meg az ember, a férfi, a nő? Tudjuk, hogy Isten éppen a szentekkel válaszol erre a kérdésre. Meggyőződésünk, hogy a szentek éppen úgy megjelenítik közöttünk Istent, mint a kinyilatkoztatásban magát kijelentő Isten; a két kinyilvánítás között nincs ellentét, mert ugyanattól az Istentől ered.

A Teremtés könyve (1,27) világosan kijelenti: „Isten megteremtette az embert, saját képmására alkotta, férfinak és nőnek teremtette." A férfi és a nő tehát egyértékűen tükrözi Isten képét. Mindkettejük képmás volta közvetlen Istenben gyökerezik. Ezt a képet akarja Isten bennünk kiteljesíteni azáltal, hogy Jézus Krisztusban önmagát adja az emberiségnek. Jézus Krisztus alkotja tehát a velünk magát közlő Isten kinyilatkoztatásának csúcspontját.

Ebben a távlatban teljesen másodrangú az a tény, hogy Jézus Krisztus férfiként élte közöttünk emberi létét. Ebben a háttérben érthető, miért írhatta Szent Pál a Galatáknak: „Nincs többé zsidó, vagy görög, rabszolga vagy sza8