Szolgálat 77. (1988)

Eszmék és események - Elmélkedés a felolvasókról (Andreas Knapp)

azt jelenti, hogy nemcsak kezünkben tartjuk, hanem Isten szavát magunkévá tesszük. Vagyis Isten szava lesz a táplálékunk, mert „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik“ (Mt 4,4).

Az írás szavait ismételgetnünk kell. Hónapokat tölthetünk egyetlen mondattal, hogy minden árnyalatát felfedezhessük: minden keserűségét és édességét. Az egzegézis, a Szentírás magyarázat kétezer év alatt nem tudta kimeríteni a Bibliát! Ha egy szót keserűnek találok, az azt jelenti, hogy azzal még nem dolgoztam eleget. Vannak szavak és helyek, amelyek nem illenek felfogásomba, zavarnak, fájdalmat okoznak. Úgy érzem, mintha idegen, távoli, megfoghatatlan és felfoghatatlan Isten szólna hozzám rajtuk keresztül. Csak akkor veszítik el az ilyen szavak keserű mellékízüket, ha belátom és elfogadom, hogy a megfoghatatlan Isten előtt tulajdonképpen el kell némulnom. Csak annak válik édessé az „idegen Isten idegen szava“, aki teljesen átengedi magát az ő akaratának és kinyilatkoztatásának.

Mindnyájunk szókincsében van néhány ilyen szentírási szó. Először érthetetleneknek és keserűeknek tűntek, de egy adott helyzetben édesekké váltak, mint a méz. Szó-kincsek, értékes gyöngyök, mivel igen keserű helyzetben nyújtottak vigaszt. Éheznünk kell, hogy ízlelhessük a szót, amikor felkínálja. Ahogy Jeremiás mondja: „Ha szavaid elém kerültek, csak úgy nyeltem őket; kedvem telt szavadban és öröme szívemnek“ (Jer 15,16).

A harmadik szertartás egy telt pohár kiürítése. Jeremiásnál olvashatjuk: „Olyan vagyok, mint a részeg, mint a bortól mámoros ember, az Úr miatt és szent szavai miatt" (Jer 23,9). A lektornak olyan embernek kell lennie, aki itta Isten borát. Igen, az Isten szava úgy jár át minket, mint a tűz és a bor, — olvassuk a liturgiában. Aki megiszik egy pohár bort, érzi hatását: bensejét áthatja, kellemes jóleső érzést vált ki, melegít, arcunkat pír lepi el, élet és jókedv pezsdül ereinkben. Isten szavának így kellene belénk hatolnia és hatását kifejtenie. Legtöbbször azonban csak úgy élünk vele, mintha pusztán csak egy pohár vizet ittunk volna: ízetlen és szagtalan, egyhangú és hatástalan. Tűz és lelkesedés nélkül olvassuk fel Isten szavát. Jeremiás prófétánál olvashatjuk a következő mondatot is: „Nézd, tűzzé változtatom szádban a szavaimat“ (Jer 5,14). Bárcsak égne bennünk szava! Amikor Jeremiás úgy érzi, hogy nem bírja tovább, mivel Isten szava csak gúnyt és alázatot hoz rá, éppen ezért elfordulni készül tőle, akkor ezt írja: „De ilyenkor mintha tűz gyűlt volna szívemben, és átjárta minden csontomat. S ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak: belefáradtam és nem tudtam elviselni“ (Jer 20,9). Isten szava tűz és pöröly, amely szétzúzza a sziklát (Jer 23,29). Velőkig hatoló kard; igazság és erő. S mégis, milyen gyakran csak tompa vas kezünkben Istennek ez a kétélű kardja (Zsid 4,12). Se pengése, se ereje, s nincs éle, amivel vágni lehetne.

Érezzük, hogy az írás néhány szava égeti nyelvünket? Van még oldal, amely- lyel nem vagyunk teljesen tisztában? Kerülgetjük, próbálgatjuk, s végül mégis76