Szolgálat 77. (1988)
Az egyház szava - A nők pappá szenteléséről az Anglikán Közösségben
ered, hogy csak most felelek levelére érdemlegesen, az Anglikán Közösség különböző részeitől kapott válaszok fényében. Mindenekelőtt köszönöm, hogy Szentséged olyan nyíltan és építő hangnemben írt. A nők pappá szentelésének kérdése megoszlást teremt nemcsak az egyházak között, hanem azokon belül is. Kétségtelen: maga a tény, hogy levelet válthatunk ilyen vitatott kérdésről, igazolja az anglikán s római kapcsolatok komolyságát és érettségét. Levelét, mint az Isten egész népe iránti felelős lelkipásztor sorait olvastam, amely felelősség Róma püspökének feladatai közé tartozik. Nyugodt lehet, hogy ugyanolyan testvéri szeretettel fogadtam levelét, mint amilyennel küldte. S soraim is abban az „igazságban és szeretetben" születnek meg, amiről említést tett. A testvéri szeretet szellemében közölnöm kell, hogy — jóllehet az anglikánok véleménye sem egységes — komoly tanbeli megfontolások alapján jártak el azok az egyházak, amelyek engedélyezték a nők pappá szentelését. Szükségét láttam tehát, hogy ezeket hosszabban is kifejtsem Jan Willebrands kardinálishoz, a vatikáni Egységtitkárság elnökéhez intézett levelemben. Ő ugyanis a Nemzetközi Anglikán—Római Katolikus Bizottsághoz küldött utolsó iratában bizonyos elsőbbséget tulajdonít az egyházaink közötti párbeszédben a papi hivatal kölcsönös elismerését tárgyaló kérdésnek. Teljesen tudatában vagyok annak, hogy milyen súlyos akadályt jelent ezen az úton az, hogy egyes anglikán közösségek ténylegesen engedélyezték a nők pappá szentelését. Azt ajánlom tehát Szentségednek, hogy sürgősen s együtt tanulmányozzuk a nők pappá szentelésének kérdését, főképp pedig ennek kihatásait egyházaink s a szolgálati papság kölcsönös elismerésére. Úgy látom, hogy ez a tanulmány már benne foglaltatik abban a megbízatásban, amit a Nemzetközi Anglikán— Római Katolikus Bizottság kapott 1982. május 29-én, s amint ezt kifejezi can- terburyi közös nyilatkozatunk. Bár komoly nehézséggel állunk szemben, mégis remélhetjük, hogy találunk megoldást, ha erre együtt törekszünk, mint ahogy már Szentséged is említette levele végén. Annak ellenére, hogy egyikünk sem becsülheti le az akadály komolyságát, tudom azt is, hogy mindketten meg vagyunk győződve: mindkét közösségnek meg kell őriznie azt az őszinte bizalmat a másik iránt, amely kiépült az elmúlt évek folyamán. Mivel komolyan felelősek vagyunk azért, hogy folytassuk és erősítsük az együttműködést s a párbeszédet mindabban, ami előmozdíthatja a haladást az egység felé. Kifejezett kötelességünk, hogy szembenézzünk ezzel a súlyos veszélyként fenyegető nehézséggel. Bízom, hogy mindkét közösséget támogatja a Szentiélekbe vetett remény és bizalom, aki egyedül valósíthatja meg az egységet, amely felé lankadatlanul haladnunk kell és mint ajándékát alázatosan fogadnunk. Robert Runcie Canterbury érseke 60
