Szolgálat 77. (1988)

Tanulmányok - Sólyomváry Ilona: „Ki tudja szeretetét mindig megfelelő szavakba önteni?“

A II. Vatikáni Zsinat munkálatait nagy érdeklődéssel követte, később azonban félelem lett úrrá rajta a következményekre gondolva. Igyekezett megbarátkozni az új formákkal és megfogalmazásokkal, de ösztönösen úgy érezte, mintha megingott volna valami, ami lényeges és nélkülözhetetlen. Vélemény- különbség támadt közte és régi barátai között a cölibátus kérdése, majd a Hu- manae vitae enciklika miatt, amit ő védelmezett, és a Holland katekizmus ürügyén, amit helytelenített. Harciassága fel-feltámadt, amikor az új teológiai irányzatok olyan, idáig elfogadott dolgok és tételek ellen léptek fel, mint például az ördög létezése, a pápai tévedhetetlenség, a csodák hitelessége stb.

Akik közelről ismerték, tudták, hogy mindezekben az állásfoglalásokban az Egyház szeretete fűtötte. Innét érthető, hogy 1969-ben meghívást kapott a würzburgi püspöki szinódusra. Orvosai jóváhagyták, hogy részt vehessen, habár az ezzel járó szellemi munka óriási megterhelést jelentett számára.

1971 májusában, miután leadta írásba foglalt véleményét az „Istentisztelet és liturgia“ javaslathoz, a gyűlésteremben agyvérzéssel összeesett, és még azon a napon meghalt a frankfurti kórházban.

Ida Friderike Görres széleslátókörű, nagyműveltségű és az átlagosnál jóval nagyobb olvasottsággal rendelkező író volt. Ha naplóját, feljegyzéseit és tanulmányait forgatjuk, képzeletünkben könyvtárra való anyag halmozódik fel az általa tanulmányozott, sokszor újból és újból átrágott könyvekből.

Érdeklődése nem szorítkozott csak teológiai és történelmi témákra. Kedvelt és jól ismert területe volt a szépirodalom; regény, dráma, líra, valamint a természettudomány és a társadalmat vizsgáló szakmunkák. Egy C. V. Hetzendorf- ról, osztrák hadvezér- és államférfiról szóló olvasmánya kapcsán jegyezte fel naplójába: Az ifjúkor szellemi fellengzésére jellemző többek között, hogy egész témaköröket (pl. gazdaság) hagy ki olvasmányaiból, mert úgymond „magasabb szellemi érdeklődésű“. Pedig ez beszűküléshez és nagyképűséghez vezet, míg csak egyre táguló látóköre rá nem ébreszti az embert arra, hogy mily kevés az, amit ismer vagy tud, ahhoz képest, amiről még olvasni lehetne.

Naplójában beszámol arról, hogy Ronspergben apja halála után nem gyarapodott a családi könyvtár, így ők az addigi állománnyal, a klasszikusokkal csitították olvasási éhségüket, s öntudatlanul is koruk előtti időben, Tolsztoj, Ibsen, Strindberg világában éltek. Később, az internátusbán pedig tilos volt „modern“ írókat olvasni. Thomas Mann, Heinrich Mann, Wassermann, Schnitzler, Werfel műveivel tehát csak az iskolai évek után ismerkedhetett meg.

Kedvenc írója — talán jobban illik a kifejezés, szellemi atyja: Newman. Naplójában szinte nincs olyan oldal, amelyen ne idézné, vagy ne magyarázná a tőle olvasottakat. Newmanról készülő életrajza — sajnos csak terv maradt az elhatalmasadó betegség miatt.

53