Szolgálat 77. (1988)

Tanulmányok - Sólyomváry Ilona: „Ki tudja szeretetét mindig megfelelő szavakba önteni?“

mazó mérnök és feltaláló férjében megfelelő szellemi partnerre talált, aki lehetővé tette számára, hogy gondtalanul szenvedélyeinek, az írásnak, a költészetnek és a teológiának éljen. Egymás után láttak napvilágot könyvei, tanulmányai, előadásainak szövegei.

Házasságuk — Ida nagy fájdalmára — gyermektelen maradt, viszont sok örömet és vigasztalást merített mély és igazi baráti kapcsolataiból. Szoros szálak fűzték J. Ratzingerhez, W. Nigghez, Reinhold Schneiderhez, Werner Ber- genruenhez, H. Urs von Balthasarhoz stb. Otthonuk a háború éveiben, a nemzeti szocializmus uralma alatt is mindig nyitva állt barátok és ismerősök előtt, s nem egyszer menedékül is szolgált a rendszer elől bujkálóknak. Egy ideig konvertálok hitoktatásával is foglalkozott, amit nagy kedvvel és felelősség- érzettel végzett. (Valószínűleg H. J. Newman kardinális hatására tette ezt, aki élete legnagyobb szellemi kihívását jelentette.) Egyik életrajzírója szerint ezen a téren különleges karizmával rendelkezett, amely alkalmassá tette, hogy mesterien foglalkozzon különböző nemű és korú emberekkel, azok lelki problémáival és hitbéli kérdéseivel, s minderről levelezést is folytasson. Az életrajzíró fel is vetette a kérdést: Miért ne lehetne a lelkipásztorkodásnak ezt a nagyon fontos, nagy felkészültséget, beleérző képességet igénylő részét olyan laikusokra bízni, akik rendelkeznek megfelelő felkészültséggel, s ami még ennél is több: olyan ritka karizmával, amilyennel Ida Friderike bírt? Bevetésükkel tehermentesítenék a papokat, s lehetővé tennék számukra, hogy más, égető feladatoknak szentelhessék magukat. Különösen azoknál jelentene ez nagy segítséget, akik ezt a fontos és kényes lelkipásztori munkát nem képesek kellőképpen elvégezni.

„Mivel nincs gyermekem — írja — erőim összessége az Egyházra irányul." Valóban különös és mély érzelem fűzte az Egyházhoz. Ennek egyik kézzelfogható jele az 1946-ban, a Frankfurti Füzetekben megjelent írása: „Levél az Egyházhoz“. Ebben mélységes aggodalmának ad hangot amiatt, hogy az Egyház nem áll hivatása magaslatán, és nem tesz meg mindent a háború utáni, testilelki myomorban tengődőkért. Cikkének visszhangja Rómáig jutott, s nagyrészt csak bírálatot kapott, sőt az egyházzal szembeni tiszteletlenséggel is megvádolták. Valószínű, hogy támadói, akik érzelmeinek valódiságát vonták kétségbe, nem olvasták végig írását, nem vették figyelembe annak zárósorait: „... de azért szeretjük (mármint az egyházat). Bocsássák meg a szeretetnek, egy hosszantartó és mégis gyámoltalanná vált szeretetnek esetlen jelét. De ki tudja szeretetét mindig megfelelő szavakba önteni?"

A meg nem értés, az igaztalan bírálat olyan feszültséget eredményezett, aminek következménye egy örökletes betegség (agyérgörcsök) kiújulása lett. Ez hosszan tartó ágyhoz kötöttséget sőt időleges némaságot is okozott. Ehhez járult még súlyos izületi bántalma, ami aztán élete végéig kísérte, s élete utolsó szakaszában szobafogságra kényszerítette. Mindez megfosztotta a rajongásig szeretett természet közvetlen élvezetétől.

52