Szolgálat 77. (1988)
Tanulmányok - Női sorsok női szemmel: - Anna Haiden: Segédmunkásnők ipari üzemekben
Anna Haiden SEGÉDMUNKÁSNŐK IPARI ÜZEMEKBEN Alsó-ausztriai fémcsiszoló üzemben dolgozom. Huszonhat éve a vállalat teljesítménybérezési ellenőre vagyok. A kedvezőtlen munkakörülmények miatt (por, huzat, zaj) a kolléganőim műanyagból készült kezeslábast viselnek, fülvédőt hordanak, s kezüket is bebugyolálják. A földtől számítva félméter magasan ülnek, s forgókorongon dolgozzák meg az erőt és ügyességet igénylő fémrészeket. Már pusztán az a tény is elgondolkoztathat, hogy egyes tárgyakból (például ajtókilincsből) 27 évvel ezelőtt egy óra alatt 18 darabot készített el az átlagmunkás, ma pedig — természetesen az új technikai eljárások alkalmazásával — száznegyvenet! Az egyre drágább és hatalmasabb gépek azonban állandó nyomást is gyakorolnak a munkásokra, munkásnőkre, üzemünkben még sok mindent kézzel kell előállítanunk. Helyesebben: még temérdek dolgot kézzel állíthatunk elő. Ezáltal ugyanis a vállalatnak lehetősége nyílik arra, hogy kisebb, de nélkülözhetetlen darabokat szállíthassanak a vevőknek. Az ilyen megrendelésekre — legalábbis „egyidőre“ — nem éri meg, nem „racionális“ drága gépeket beszerelni. A veszély azonban fennáll, mert a technika ugrásszerű fejlődése hamarosan lehetővé teszi az automata gépek felállítását, s az ilyen darabok gombnyomásra készülnek majd el. Csak addig mond le a cég a további automatizálásról, míg az emberi munka olcsóbb a gépi előállításnál. A kereskedelmi és termelési verseny egyre nagyobb teljesítményt követel, s nemcsak az egyes vállalatoktól, hanem munkásaiktól is: csak így biztosíthatják fennmaradásukat a piacon. Nem egy területen már hatalmas, ember nélküli gépcsarnokok működnek, pár tagú ellenőrző-felügyelő személyzettel. Néhány évvel ezelőtt meglátogattam egy öntödét, ahol akkor még 70—80 embert alkalmaztak. Ma alig 10—15 elsőrangúan képzett technikus elegendő, hogy jobb és értékesebb öntvényeket állítson elő. Aggódva kérdem tehát: Hol a helye az embernek ebben a folyamatban? Valóban áldásos ez a technika és haladás? Vagy pedig le kell mondania róla az embernek, s agyműködését tartalékba helyezve kell tovább botorkálnia? Mi legyen azokkal, akik kisebb értelmi képességgel rendelkeznek, s emiatt két kezükkel kell megszerezniük a kenyerüket? Varázslók inasai lettünk, akik nem képesek szabadulni a megidézett szellemtől? Mit tehetünk mi, munkásnők, főleg pedig az egyedülálló anyák a problémák egyre kuszáltabb szövevényében? Helyzetünket szeretném röviden jellemezni. A darabbérért dolgozó munkásnő rendszerint egyedül áll és védtelen. Nap mint nap megpróbálja a lehető legjobban elkészíteni a megszabott száz vagy ezer darabot, de azt is megkísérli, hogy néhánnyal még többet is termeljen. Derekasabb munkásnő szeretne lenni, mint kolléganői. Gyakran megesik te16
