Szolgálat 76. (1987)

Tanulmányok - Dicenti Gyula: Nevelő diploma nélkül

Számtalan kisember hamarosan megérezte, hogy önzetlenül dolgozik egy nagyszerű cél megvalósításáért. 1950 elején már ezer személy fizetett tagdíjat, s a lelkes támogatásból egymás után négy házat húztak föl a kapott telken. Az önfeláldozó munkatársak kis csoportja is kezdett kikristályosodni, köztük az első SOS-édesanyák. Gmeiner maga sem tudta, kik lennének alkalmasabbak erre a feladatra: tanult vagy tanulatlan nők, óvónők vagy parasztlányok? Beszélgetett a jelentkezőkkel s egy pszichológus professzort is megkérdezett. Végül kiválasztották az első öt SOS-anyát: vidékiek, mélyen vallásosak, de két lábbal a földön éltek. Értettek a házvezetéshez, s főleg szerették a gyermekeket: nem irtóztak attól, ha tele volt a ház.

Közben Ausztria másik végén, Burgenlandban, fél évvel előbb öt gyerek elveszítette édesapját, s öt nappal karácsony előtt anyjuk is kútba veszett. Ki segíthet rajtuk? Hová vigyék a kicsiket? A plébános homályosan emlékezett, hogy valahol Tirolban van egy Gyermekfalu, s nem nyugodott meg, amíg meg nem szerezte a telefonszámot. Gmeiner maga ment a gyermekekért, s karácsony este Imst egyik még vakolatlan házában remegő kézzel ennek az öt árvának gyújtotta meg a karácsonyi gyertyát a „mama“. A kiszűrődő fény láttára egyik-másik szomszéd könnyet törült ki szeméből, Gmeiner pedig megszólalt: „Gyertek, mi is megérdemeljük a karácsonyt, mert kis Betlehemet teremtettünk“.

Hamarosan megérkeztek a többiek, a volt plébániai csoport tagjai: lelkileg sérült gyerekek, véresre vert fiúk, kihasznált leánykák ... Jött Péter, az árva fiú, akitől egyetlen örökségét, szomszédoktól kapott ágyát is elvették a felnőttek. Nem csoda, ha Gmeinerhez intézett első szavai így hangzottak: „Én már senkiben sem hiszek, belőlem nem lesz semmi“. Jött a 12 éves Klaus, aki az újságban olvasott az SOS-faluról, s kérte: „Vegyetek föl, mert odahaza kibírhatatlan az életem“, (özvegy édesapja ivásra adta a fejét.) Jött Mária, a menekült kislány, aki a háború végén vesztette el apját, édesanyját pedig hólavina temette el. 1951 nyarán már 45 kis lakója volt az SOS Gyermekfalunak!

A kis közösség vezetését Gmeiner vállalta magára. Határozottan és okosan igazgatta a falut. Rengeteget tanult ő is, a mamák is az első években. Igazi atyjuk lett a gyermekeknek. Karizmája volt, amellyel megnyitotta a szíveket, a szeretet terápiájával gyógyította a sebeket, bajokat, ferdeségeket. A mamákkal rendszeres beszélgetéseket folytatott, esténként pedig az adminisztrációs és jogi feladatok megoldására szentelte minden percét. Ekkor határozta el, hogy nem alapít családot: az ő családja az SOS Gyermekfalu, ez a formálódó közösség lesz. Érezte, hogy csak osztatlan szívvel tud megfelelni hivatásának. Evvel egyszersmind erősítő példát nyújtott a mamáknak is. Sokan kifogásolták, miért nem fiatal családokra, házaspárokra bízza az otthonok nevelését, vezetését. Nem férj és feleség együttese teremtené meg ezeknek a gyermekeknek a családi környezetet? Gmeiner meg volt győződve a férfi, az apa fontosságáról, de az SOS-faluban mégis csak nőkre kívánta bízni a gyermekek közvetlen nevelését. A „nevelőszülők“ közt gyakran feszültség támad; nem azonos mó57