Szolgálat 76. (1987)

Tanulmányok - Luc Aerens: Katekézis és megtérés

A keresztségi katekézis

Az iskola hitoktatási terve szerint a keresztségről is beszélni kell. Belgiumban az elemi iskola IV. és VI. osztályában tárgyaljuk részletesen. Nem egyszer megtörtént — s erről tanúskodom —, hogy meg nem keresztelt gyermek a szó szoros értelmében „tudatára ébredt“ ennek a szentségnek, jóllehet eddig minden belső visszhang nélkül vett részt a hittanórákon.

Mikor születik meg egyesekben ez a mély vágy: „Nem vagyok megkeresztelve. De miért ne lennék?“ Főleg akkor, ha a keresztséget tárgyaló katekézis lendületes: a gyermekek elhozzák a keresztelésükkor készített fényképeket vagy azokat a leveleket, amelyeket családjuk erre az alkalomra kapott. Ha a szülők tanúságot tesznek, s elmondják, miért kereszteltették meg gyermekeiket, vagy ha a többi gyermek illetve serdülő maga is kifejti a keresztség szépségét, jelentőségét.

Ez a találkozás a meg nem kereszteltek számára még nem jelenti a Krisztusba való belegyökerezést, s azt sem, hogy azonnal testvérekké váltak a többiekkel az Egyházban. De ezeken az órákon rendszeresen jönnek hozzám gyermekek, akik felteszik a kérdést: „Én is megkeresztelkedhetem?“ Mit szoktam ilyenkor tenni? Megjegyzem, hogy örülök ennek a kérdésnek. De várok, vajon szalmaláng volt-e ez a lelkesedés, vagy tartós, visszatér-e a gyermek a tárgyra: „A múltkor mondtam, hogy nem vagyok még megkeresztelve. Komolyan gondolok rá.“ Csak ezután kezdődhet meg az igazi párbeszéd: először magával a gyermekkel, majd a szüleivel, később pedig osztálytársaival és az egész keresztény közösséggel. Kezdetét veheti a személyes és közösségi előkészület a keresztségre.

Gyakran megfigyeltem, hogy a hosszabb közösségi előkészület szerencsésen felébresztette a csoport egyik-másik gyermekének alvó hitét is („megtérítette"). Nagyon jól emlékszem, egyik nap egy elemi iskolás gyermek pontosan a fent idézett szavakkal közölte velem, hogy meg akar keresztelkedni. Többször is megismételte kérését, megkezdhettük tehát a komoly párbeszédet. Néhány hét múlva, amikor közöltem vele, hogy szeretnék beszélni a szüleivel, a kisfiú határozottan tiltakozott. Elég feszült eszmecsere után közölte, hogy nem akarja ezt a találkozást, mivel egészen biztosan ellenezni fogják a keresztséget, hiszen harcos tagjai egy ateista mozgalomnak. Pár hónap múlva mégis úgy határoztunk, hogy beszélünk szüleivel. „Gyanítottuk, hogy valami készül. A gyerek oly lelkesen beszélt a hittanórákról“ — jegyezték meg. Elmondották azt is, hogy nem azért íratták be a gyermeket a katolikus iskolába, mert vallásos jellegű, hanem azért, mert közel van a lakásukhoz és jó képzést ad a diákoknak. A szülők végül is beleegyeztek, hogy gyermekük tőlük eltérő utat járhasson. „Nem támogatjuk vallásgyakorlatában — mondotta az apa —, de nem is akadályozzuk.“ Egy év múlva, kevéssel fia keresztsége után pedig így nyilatkozott: „Nem is kellene kisbabaként keresztelni a’gyermekeket. Fantasztikus, mennyire meggyőzően képes kifejezni a gyerek (és iskolatársai!)

45