Szolgálat 75. (1987)

Halottaink - Dr. Rajz Mihály (Tanítványa)

maradt benne szemernyi gyűlölet sem meghurcolóival szemben. Működése második felében sem volt „magán-élete“.

Ellentétes vonások harmóniába olvadtak színes személyiségében. Komolyan vette hivatását, de az élet tülekedését kellő humorral konstatálta. Imádságos és emelkedett lelkületű volt, de tökéletesen kiismerte magát a világ ügyeiben is. Milliók mentek át renováláskor a kezén, de egy fillér sem tapadt hozzá. Mi négyen egy nevezőn voltunk, de a számlálóban nagyok voltak az eltérések. Úgy ismertük egymást, mint a tenyerünket, ö mégis kiismerhetetlen maradt. Nem volt zárkózott, sem közlékeny. Nem véletlen, hogy működése utolsó helyén, Kővágószőlősön, az uránbánya vezetőségében tudatosult: nem lehet közömbös számukra a területükön álló műemléktemplomok sorsa. Milliós értékeket áldoztak rájuk. Az sem véletlen, hogy nemcsak az egyházközségének elnöke búcsúzott tőle költői szépséggel, hanem a falvai közös tanácsának elnöke is. Sőt a falurádió adásában is szó esett halálos szerencsétlenségéről.

Sem az emberiség sem az egyház letűnt évtizedei nem voltak könnyűek. Csonka Ferenc úgy tudta megőrizni emberi és papi tisztaságát, hogy tudatosan vállalta „népi származását“, ugyanakkor soha nem volt benne konzervatív hajlam. Élvezte és értékelte a múlt minden értékét, így számára nem jelentett konfliktust sem a zsinatokhoz kapcsolódó, sem a társadalmi változások előidézte ezerarcú problémavilág. Egy rázós korszak érdekes lelkipásztorát veszítettük el személyében.

Ravatalánál így búcsúztam tőle:

„Nem mondunk nagy szólamokat arról, hogy emléked örökké megőrizzük. Névtelen, elfelejtett Isten-szolga leszel, mint legtöbbünk." Mégis, számtalan paptársának, lelki gyermekének és fiatalkori ismerősének szíve mélyére oda van írva a neve.

Ez mutatkozott meg fölemelően magasztos temetési liturgiáján.

Confrater

Dr. RAJZ MIHÁLY (1911—1986)

Pappászentelésem előtt mondotta: Aztán holnap reggel, ha fölébredsz, mondd magadnak: pap vagyok! Ha kedves elhunytunkat akarnám röviden jellemezni, hát ezt mondanám róla: Mindig pap volt, teljesen azonosult hivatásával. Minden képességét a szent szolgálatba állította.

Mint kiváló képességű növendéket Hanauer püspök úr Innsbruckba küldte, és ott szerezte meg azt a tudást és lelkiséget, amely töretlenül elkísérte életútján. Rövid káplánkodás után a váci papnevelőben, a gimnazista kispapok prefektusa lett. Igazi atyai szívvel fordult növendékei felé, akik kivétel nélkül szerették. Nemcsak a noteszt, de minden növendékét élete végéig megőrizte szeretetében.

Pétery József püspök úr néhány évre munkatársai közé választotta, majd lelkipásztori szolgálattal bízta meg. Természetes és kegyelmi adottságai itt termettek értékes gyümölcsöket. Mindennapos imája, elmélkedése az Oltáriszentség előtt biztosította, hogy lelkesedésének tüze soha ki ne aludjék. Akkor sem csüggedt el, amikor méltánytalanságok érték és elnyerte azt a kegyelmet, hogy üldözést szenvedjen az Isten országáért. Ennek alázatos vállalásában nőtt igazán nagyra. Mint plébános, mint káplán, falun és városon egyforma szeretettel gondozta a rábízott embereket.

Az utóbbi évtizedekben aligha akadt nála buzgóbb igehirdető. Korát meghazudtoló fürgeséggel járta az országot, tartott lelkigyakorlatokat, papi rekol lekciókat, továbbképző előadásokat. Mindezek töredéke könyv alakjában is megjelent; szíve vágya volt, hogy szellemi kincseit összecsomagolja és hátrahagyja örökségül. Élete utolsó percéig voltak tervei, sohasem szándékozott nyugdíjba menni. Szerette volna megírni kedves püspökének, Hanauer A. Istvánnak élettörténetét.

91