Szolgálat 75. (1987)

Tanulmányok - Günter Bleickert: Ábrahám hallgat Istenére

fiát és törvényes örökösét. Új és egyetlen Istenének ígéretére hagyta el atyái és (istenei földjét, s vándorolt az ígéret földje irányába; tarsolyában semmi más nem volt, csak Istenébe vetett reménye. S éppen ez az Isten, aki feltárta neki a jövőt, most mintegy el is vágja azt: kívánja Izsáknak, — jövője megtestesítőjének — feláldozását, illetve, — ami Ábrahámnak lélektanilag ugyanazt jelentette — próbára teszi hitre épülő engedelmességét.

Azonban éppen erre a „hitre épülő engedelmességre“ vonatkozóan szeretném Ábrahámot megkérdezni. Hiszen még annak a gondolata is iszonyatos, hogy Isten akarja és igényli az elsőszülöttek (vagy egyáltalában: emberek) feláldozását. A világ összes édesanyja megegyezik abban, hogy még ennél is szörnyűségesebb kihasználni az Ábrahármban tapasztalható elszántságot: lásson hozzá s valóban áldozza fel fiát Istennek. Egy középkori zsidó legenda úgy folytatja Izsák elmaradt áldozatát, hogy gyerekes naivsággal a hazaérkező fiúval mesélteti el anyjának, Sárának a történteket. Az anya kommentárja: síri csönd! Mert — a legenda szerint — alig hallotta meg fia elbeszélését, holtan esett össze. Megrázóbban nem is lehetett volna érzékeltetni, miiyen iszonyatot rejt magában Ábrahám elszántsága, amikor kész meghozni ezt az áldozatot.

Szíves engedelmével azt kérdezném tehát Ábrahámtól: „Milyen is volt a te Isten-képed, milyennek képzelted őt? A lelked mélyén nem érezted cinikusnak és szadistának Istent, amikor ennyire a sarokba szorított, ekkora alávetést és önkiüresítést követelt, hogy fiad feláldozásával tegye próbára hitből fakadó enge d elm esség ed et ? “

„Álljunk meg, barátom!“ — hallom Ábrahám válaszát. „Te a te tapasztalataidból indulsz ki, az én időmben, 4000 évvel ezelőtt azonban egészen más volt a világ: mindennapos dolog volt, hogy vallásos tiszteletből, az istenek iránti félelemből, egy jó termésért, egészséges és termékeny nyájért, vagy hasonló célokért az emberek feláldozták saját és állataik elsőszülötteit. Egészen biztosan nem merem már állítani, de azt hiszem, nem annyira Isten szava szólított fel Izsák feláldozására, hanem környezetemé, azé a hagyományé, amely még mindenütt érvényben volt, s amely — bár gyökeresen szakítottam vele — utoljára még hatással volt rám, s téves ösvényre vezetett. Azt gondoltam, hogy nekem is azt kell tennem, amit a többiek cselekednek; azt gondoltam, hogy ez a parancs Isten szava. — Pontosan a hitre épülő engedelmesség segített abban, hogy visszataláljak Istenemhez, saját magamhoz és fiamhoz, s így megőrizzem Izsák életét. Engedelmességem nem volt tehát érzéketlen alávetés egy despotikus isteni túlerőnek. Nem, ellenkezőleg: a hitből fakadó engedelmesség megkövetelte tőlem, hogy tisztán halljak, helyesebben: tisztán hallóvá váljak, egészen éberen és bátran, figyelmesen és képzeletdúsan figyeljek arra, ami körülöttem történik. S így lettem végül is csupa fül, mivel mind a fiam feláldozásához vezető úton, mind pedig életem minden útján tudatában voltam annak, hogy Isten vezet és kísér. Felvillant előttem, sőt egészen világossá vált, amikor az angyal felszabadító üzenetét hallottam: Isten nem akar

46