Szolgálat 74. (1987)

Halottaink - Ruppert Pál S. J. (B. J.)

A tanári karban ö volt a mérleg nyelve, és érért mindenki szerette és tisztelte. Egyénisége vonzott mint a mágnes, és szép sorjában 6 papi hivatás sarjadt ki a vetésből, meg sok-sok derék katolikus magyar. Sohasem volt fáradt, gyűrött; neki nem volt rossz napja — írja róla aranymisés volt tanítványa.

Kiskunhalason is ilyen hittanár volt, ezért vitte öt be hamarosan föpásztora a váci szemináriumba 1935-ben, ahol mint tanár és elöljáró 1940-ig működött.

Új színt, új hangot hozott ebbe a közösségbe is. örömmel várták az óráit, amelyeken pasztorálist adott elő. Minden órájának megvolt a külön íze, zamata, sava-borsa. Tanítványai élvezték, s átvették gyakorlati tapasztalatát és jóízű humorát.

Igazi nagyságát a nehéz időkben ismerték fel: 1940-től 1945-ig a váci Szt. József intézetben nevelte, mint igazgató — háborús körülmények között — a szegény gimnazista növendékeket.

A háború után kisebb helységekben majd 1955-től a halála előtti esztendeig Kis- kunmajsán vezette a plébániát. Élete utolsó évében — gyémántmiséjét követően — mint nyugdíjas, ott maradt kisegítőnek és még ekkor is vállalta a felső tagozatosok templomi hitoktatását.

Évtizedeken át édesanyja betegsége okozott neki sok gondot és túlterheltséget, majd több mint húsz éven át viselte hősies türelemmel és mosolygós lélekkel a maga súlyos betegségét.

Majsai fiatal munkatársai írták róla: Derűje, humora, jósága otthont teremtett számunkra. — Mindig nagyon szeretett tanítani. Nem irtózott az újtól, képezte magát; tudott modern lenni a szónak szép, nemes értelmében. Szerény és igénytelen maradt élete végéig. Nem kérkedett nagy tudásával, nem éreztette senkivel szellemi fölényét. Sokat imádkozott; a szentolvasót minden nap többször is elmondotta. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy mint egy édesapa, úgy szeretett minket. Ugyanakkor gyakorlati készsége is fejlett volt: templomát, tanyai kápolnáit, plébániáját rendben tartotta, felszerelte, korszerűsítette.

Egész Majsa tele volt tanítványaival. Boldogan emlegette, hogy bárhová nyitott be — hivatalba, patikába, üzletbe, iskolába — mindenhol ismerős arcok mosolyogtak rá.

Imádságos lélekkel készült a halálra. Végrendeletében két kedvenc énekét is megjelölte, hogy énekeljék a gyászmisén. (Hálát adok, hogy minden percem neked adhatom ... Ha jön az Úr, ha visszatér, végy majd a szentek közé.) Mindkettő el is hangzott a majsai rekviemen.

Több püspök atya, sok-sok paptársa, híveinek sokasága kísérte utolsó nyugvóhelyére 1986. július 19-én.

Munkatársai

RUPPERT PÁL S. J.

(1915—1986)

Hétgyermekes család utolsó gyermekeként látta meg a napvilágot a Pécs melletti Palotabozsokon 1915. ökt. 23-án. Úgy látszik, a nagy család minden tagja mosolyogva köszöntötte az új jövevényt, ezt tükrözhette Ruppert atya arca egy életen át. Egy hindu közmondás szerint két ember között a legrövidebb út a mosoly. Apostoli működését a gyermekek között, majd a leányfalusi lelkigyakorlatos házban így jellemezte egyik rendtársa: a mosoly apostolkodása. Életútját azonban kevésbé mosolyogtató események is szabdalták.

Középiskolai tanulmányait Pécsett, a Pius Gimnáziumban végezte, kitűnő eredménnyel. 1935-ben lépett be a jezsuita noviciátusba Budapesten. További rendi kiképzését Kassán (filozófiai), Kalocsán (nevelő) és Szegeden (teológia) kapta. 1947. június 22-én szentelték pappá. .

Még oktathatta a latin, német és görög nyelvet a novíciusoknak és retorikusoknak, és az akkor még a jezsuiták kezén levő budapesti Jézus Szíve templomban. 1950. február 2-án letehette utolsó fogadalmait, de a szerzetesrendek működési engedélyének

96