Szolgálat 74. (1987)
Könyvszemle - A távolállók lelkipásztori gondozása (Benkő Antal)
KÖNYVSZEMLE A TÁVOLÁLLÓK LELKIPÁSZTORI GONDOZÁSA Bertsch L.—Bieger E. Erfahrungen mit Randchristen. Neue Horizonte für die Seelsorge (Tapasztalatok a perem-keresztényekkel). Herder. Freiburg 1985. 192 o. Friedberger W.: Pastoral mit Distanzierten. Situation — Theologie — Kontaktnahme (Lelkipásztorkodás a távolállókkal). Don Bosco, München 1981. 149 o. Mette N.: Kirchlich distanzierte Christlichkeit. Eine Herausforderung für die praktische Kirohentheorie (Az Egyháztól távolálló kereszténység). Kösel, München 1982. 204 o. Wieh H.: Kirchenfremde Christen. Anregungen und Hilfe für die Pastoral (Egyház-idegen keresztények). Seelsorge-Echter, Würzburg 1984. 128 o. Sok helyen megdöbbentően éles a különbség a vallási hovatartozás és a vallásgyakorlat között. Pl. Ausztriában, 1980-ban, a lakosság 84 % vallotta magát katolikusnak és 7 % protestánsnak, de csak 36 % tartja fontosnak, hogy templomba menjen vasárnap, és 70 % megengedi a magzatelhajtást, ha a születendő gyermeknél súlyos szellemi vagy testi fogyatékosság várható (P. M. Zulehner: Religion im Leben der Österreicher. Dokumente einer Umfrage. Herder 1981, 158., 163. és 171. o.). A négy könyv azoknak a lelkipásztori problémáival foglalkozik, akik bár meg vannak keresztelve, nem vesznek részt az egyházi életben, nem gyakorolják vallásukat. A kérdést főként három szempontból kell megközelíteni, a) Milyen formákat és szinteket találunk a távolállók (esetleg már „kívülállók“) között? A különböző szerzők különféle kritériumokat használnak. Egyetértenek, hogy a templombajárás, bár fontos, nem lehet az egyetlen mérce. Hogyan mérhetjük pl., mennyire hatja át a hit annak a mindennapi életét, aki konfliktusba került a helyi közösség vezetőjével, de szívében őszintén Krisztust akarja követni? Hová soroljuk azt, aki fiatalon kötött s „nem sikerült“ házassága miatt szorult az egyházi élet peremére? b) Kapcsolatos az előző kérdéssel s mégis különböző a „miért"? Nem volt valójában evangelizálva az illető? Katekézise hiányos? Anyagi okok miatt maradt el a közösségtől? Vagy félig tudatosan maga a közösség zárja ki azokat, akik nem egészen úgy viselkednek, mint ahogy (a hagyományos, de mégiscsak másodrendű formák szerint) illene? Az utolsó esetben nem kellene inkább azt állítani, hogy a keresztény közösség távolodott el, ahelyett, hogy a távolállót vádolnánk? c) A teendők részben függnek az előbbi kérdésekre adott válaszoktól. S attól is, hogy mennyire hatja át az egész közösséget (azaz a „hűséges nyájat“ s ennek vezetőjét) az a meggyőződés, hogy missziós egyháznak kell lenniük, egyébként saját magúk sem haladnak a Krisztushoz vezető úton. Bertsch és Bieger mellett még kilenc szerző működött közre az első helyen idézett könyvünkben, amely a frankfurti Katholische Glaubens-Information (a KGI, Katolikus Hit-Ismertetés) kiadásában jelent meg. A KGI 25 óta főleg a templomok olvasóállványaira helyezett díjtalan brosúrák („levelek“) segítségével igyekszik a távolállók közelébe jutni: azok felé teremti meg a hidat, akik „valamit keresnek, ami életüket kitöltheti”, de még nem találták meg a kapcsolatot a megszokott egyházi keretekkel. Ezért a tanulmánykötet külön tárgyal a fiatalokról, nőkről, az „alternatív csoportokról“. Többször visszatér a sürgetés: az Egyháznak fel kell vetnie „a hamis lelkiismeret“ elnyomott problémáit: a szabadság, bűntudat, betegség, hajál stb. döntő kérdéseit. Ezeken keresztül juthat el a távolállókhoz. Ezenfelül ne legyen „egyháziasan ateista“: élete mutassa, ne csak szavai, hogy számára és az emberiség számára a legfontosabb probléma az Istenhez való helyes viszony. 86
