Szolgálat 74. (1987)
Tanulmányok - Godfried Danneels: A „szekularizált“ Európa evangelizálása
működi'ik, amelyekre vonatkozóan gondos megkülönböztetéseket tesz az Evan- gelti nuntiandi körlevél, és kiemeli pozitív szerepüket az Egyházban (58. pont). Tevékenységük némileg a szokásos kereteken (plébániák, Katolikus Akció) kívül folyik. Jelentős szerepet kapnak bennük a világi hívek (emiatt sokan nem látják világosan a pap szerepét). Mindenesetre munkájuk kifogástalan és eredményes. A kérdés csak az, hogyan egyeztessük össze tevékenységüket a plébániai szervezettel s egyéb klasszikus formákkal? Hogyan nyerhetnek ezen utóbbiak újabb lendületet? Ez itt a nyílt kérdés! A keresztény kisközösségek s a többi újkeletű mozgalmak alapsejtjei akkor érik el kiteljesedésüket és céljukat, ha beilleszkednek a plébániákba és így új lendületet kölcsönöznek ezeknek? Vagy pedig át kell helyezni evangelizálá- sunk súlypontját a kisközösségekre s hasonló mozgalmakra? Tagadhatatlan, hogy napjainkban ez utóbbiak a „megtérések“ színhelyei, a klasszikus szervezetek pedig „szolgáltatást szerveknek“ látszanak. Európa igazi misszionálását Isten népének hagyományos vázán és keretein, a plébániákon és egyházmegyéken kívül, a kisebb vagy nagyobb közösségi mozgalmakban és azok csoportjaiban kell végbevinnünk? 7. A Katolikus Akció mozgalmai „A világi híveket saját hivatásuk beleállítja a világba, és a legkülönbözőbb munkaköröket töltik be. ... Elsőrangú és közvetlen feladatuk nem az egyházi közösségek megalapítása és vezetése, mivel ez sajátosan papi munka. ... Evangelizáló munkájuk sajátos területe a rendkívül bonyolult politikai, társadalmi, gazdasági élet; a kultúra világa, a tudomány, a művészetek, a nemzetközi kapcsolatok, a tömegkultúra eszközei, de sok minden egyéb is, ami ériinti az evangelizációt: a szerelem, a család, gyermekek és ifjak nevelése ...“ (Ev. nunt. 70). Innét a klasszikus Katolikus Akció állásfoglalása: Omnia instaurare in Christo (Mindent újjáteremteni Krisztusban). Napjainkban azonban itt is számos kérdés merül fel. Éppen ezért az evangélium nyilvános hirdetésén kívül mindig szükség lesz a közvetítés másik formájára is: embertől-emberig. ... Nagy hiba volna, ha a tömegapostolkodás eszméje elfeledtetné velünk ezt a másik továbbadást módot, amelyben valakit személyileg megragad egy különlegesen neki szóló szó, amelyet más mondott neki (Ev. nunt. 46). Ebből következik a legnehezebb kérdés: Hol valósul meg leginkább kontinensünkön az embertől emberig érő apostolkodás? A papokra annyi egyéb feladat nehezedek, s a világiaknak nincs mindig megfelelő felkészültségük és belső motivációjuk erre a nehéz munkára! Ha tehát az Úr a jövőben nem árasztja az Egyházra — a belső egyházi életet szolgáló karizmák mellett — a kifelé, a misszionálásra irányuló karizmák bőségét, nagyban hiányozni fog az evangélium első hirdetése (a kerigma) földrészünkön. Mert — kevés kivételtől eltekintve (pl. a Mária-légió, az Újkatekumenátus és Cursilló) — jelenleg igen keveset teszünk, hogy hirdessük Krisztust azoknak, „akik távol vannak tőle“. 29
