Szolgálat 74. (1987)

Tanulmányok - Waigand József: A szekularizált világban élő keresztény egyház

intézmények rehabilitálására. „Úgy gondolom, írja valaki, hogy ez nem múló divat, hanem egy kínzó hiányérzet, szomjúság becsületes megfogalmazása. „Nekünk nem az a feladatunk, hogy kárörömmel figyeljük ennek alakulását, vagy triumfáljunk azon, hogy megtaláltuk az „igazit“, hanem, hogy mindennapi életünkkel a szomjúság oltáséhoz, az „élő víz“ továbbításához szükséges vezetékként szolgáljunk. Erre van rengeteg alkalom."

II. A keresztény hívek szerepe a szekularizált világban

Erre a kérdésre a választ meglepő megállapítással kell kezdenem. Azt mondhatom: a túlnyomórészt 30—50 év közötti korosztály tagjai szinte teljes egyöntetűséggel és egymástól teljesen függetlenül azt felelték: alig zavarja őket a környező szekularizált világ! A sok hátrányt bőven kárpótolja harmonikus családi életük, és: baráti közösségük! Magam sem hittem, hogy a kisközösségek három évtized alalbt (amióta Latin-Amerikából kisugároztak az egész világra) ennyire általános jelenséggé váltak. Meg merem kockáztatni az állítást: a közismert és sokat emlegetett „kisközösségi" csoportok számbelileg sokkal kevesebben vannak, mint ezek a spontán baráti közösségek, — ahol persze csak azokat számítom, amelyek lényegükben az istenhit alapján állnak. Ugyanis egyéb jellegű közösségek is vannak szép számmal: nem vallásellenesek; inkább kulturális, profán kapcsolatokat ápolnak. Szociológiailag is érdekes tény ez: az ember társas lény, és ma jobban mint bármikor, igényli az együttlétet a hasonló gondolkodásúakkal. Ezt az együttlétet valamikor a faluközösség biztosította. Az urbanizáció azonban szétzilálta a falvakat. Európa lakossága 200 évvel ezelőtt 80-90%rt>an falusi volt; az ezredfordulóra ugyanilyen arányban városlakóvá lesz. A városi élet, az új miliő azoknál, akik kommunikációra nem képesek, és őrzik a régi falusi hagyományokat, pszichológiai törést okoz, gyökértefenné válnak. A sokgyerekesek azonban, köztük is főieg az értelmiségi réteg, igen könnyen egymásra találnak. Akiknek véleményét kikértem, szinte kivétel nélkül sokgyerekesek, a magyarázatot is köny- nyen megadták: eleve a „sorsközösség“ hozta össze őket. Ugyanis szinte szakadék áll fenn az egy- és kétgyerekesek és a sokgyerekesek anyagi lehetőségei között: és itt máris szemben találják magukat a szekularizált világgal. Egy ötgyerekes asszony így írja le ezt: „1962-ben Budapestre költözve először tapasztaltam, milyen nehéz elszigetelten élni egy családnak. Aztán lassan megtaláltuk a barátokat, a ,basonszőrűeket‘. A többgyerekesek a többgyerekesek társaságát találták meg, mert itt még a problémák, gondok is hasonlók voltak. Hiába volt az azonos világnézeti alap: a kisebb gyerekszám vagy egyéb okok miatt jobb anyagi körülmények közt élőkkel nem tudtunk közös programokat szervezni. Valahogy úgy tűnt, mintha más lenne az értékrend a két csoportban ...“

Térjünk vissza azonban az alapkérdésre: Lehet-e keresztény módon élni szekularizált társadalomban? Hadd kezdjem egy pestkörnyéki barátom soraival: „Jól ismert történet ez. Békés, kulturált polgári osaládban nőttem fel. Bőséges

13