Szolgálat 74. (1987)

Tanulmányok - Waigand József: A szekularizált világban élő keresztény egyház

széles rokonságom a főváros szinte valamennyi kerületében, valamint tanítványaim szülei, akikkel baráti kapcsolatban, kölcsönös „pertu"-ban állunk. Lényegében tehát túlnyomórészt 30-50 éves fővárosi, értelmiségi korosztályról van szó. Hiszen ők érintkeznek életközeiből ezzel a „mai világgal“, tehát ők a legilletékesebbek. Annál is inkább, mert többen kiküldetések, tanulmányutak alkalmával hosszabb időt töltöttek külföldön is, tehát világperspektívájok széles. A tőlem megkérdezettek valamennyien vallásosak, elkötelezett keresztények, sokgyerekes szülők. Joggal felelhetnek tehát a kérdésre: hogyan oldják meg magukban a szekularizált világ és vallásos világnézetük közötti konfliktust? Természetes, hogy figyelemmel kísérem a katolikus sajtót is (Civiltá Cat- tolica, Christ in der Gegenwart, Actualité Religieuse stb.).

I. A szekularizmus, mint világjelenség

Először is tisztázzuk a fogalmakat. Bár más meghatározás is lehetséges, mi szekulanizmuson a teljes evllágiságot értjük, mely Isten nélkül képzeli az életet és az erkölcsi normákat. A szekularizmus nem azonos a „szekularizáció“ fogalmával, még ha a két szó hasonlít is egymáshoz. A szekularizáció a 18-ik század óta jelenti azt a történelmi folyamatot, melyben az állam, a filozófia, a természettudományok igyekeztek kivonni magukat a „klerikális“ befolyás alól. önállóan vették kezükbe a törvényhozást, nagy részben a művelődésügyet, az egészségügyi ellátást, a szociális kérdés megoldását. A szekularizáció tényét az egyház lényegében tudomásul vette, bár ez nagy anyagi áldozatába került. Ütközések főleg ott keletkeztek, ahol a világi! hatalom Isten törvényeit is felülbírálta, mint pl. az élet tisztelete terén.

A következőkiben tehát a „szekularizmust“ a teljes evilágiság, az Isten nélküli (ha nem is okvetlenül Isten-ellenes) korszellem jelentésében értjük —, különösen erkölcsi vonakozásban: ha ugyanis a tízparancsolat többé egyáltalán nem volna érvényes, semmilyen emberhez méltó együttélésről sem lehetne szó. Ez volna a helyzet, ha teljesen kitöltené viliágunkat a fogyasztói gondolkodás, a hedonizmus, a szexuális szabadosság, a házasság és a család szétbomlása, az abortusz, a homoszexualitás, erotizmus, pornográfia, végső soron az eutanázia is. Hála Istennek, nálunk egyik-másik jelenség még kevésbé „gyűrűzött be“.

A sötéten látókkal szemben azt kell mondanunk: a világ minden „romlottsága“ ellenére a teljes végletbe még nem jutott, és reméljük, nem is fog jutni. A hajdani római birodalomban, ahoi az ősegyház élt, sokkal nagyobb volt a szekularizmus: a szexuális szabadosság (elég a Galata-ievél 5,19-21 felsorolását olvasni!), a társadalmi igazságtalanság, a jólét és nyomor végletei, az emberi szabadságjogok eltiprása (rabszolgaság!), a lelki értékek iránti közöny és gúny. Emlékezzünk csak Pál apostol athéni beszédének visszhangjára (Ap- Csel 17), ahol a Szentírás finoman csak annyit mond, hogy a halottak feltámadásának hallatára (vagyis a transzcendens, a földi léten túlmutató igazságok hallatára) némelyek gúnyolódni kezdtek. Ez a szekularizmus! Mégis, amint az

11