Szolgálat 73. (1987)
Tanulmányok - Alexandre Faivre: Laikusok a kereszténység első századaiban
Nem. A keresztény történész nem hagyhat üresen egyetlen tápot sem. Feladata kettős: egyrészt utalások és tanúságtételek alapján állítsa helyre a tényeket, másrészt pedig őrizze meg múlt-jellegüket. A „szisztematikus“ teológia a hagyomány összhangját keresi az egyes korokban, a történelem pedig — Paul Veyne mondásának megfelelően — „különbségek leltárát“ próbálja felállítani. A történész számára ezek a néha kicsi, máskor jelentős különbségek teszik múlttá azt a kort, amelyet vizsgál. Mindenekelőtt azonban arra kell törekednie, hogy elhatárolja egymástól az egyes korszakokat. I. Laikusok az ósegyházban. Kísérlet a korszakok elhatárolására A ránk maradt dokumentumok segítségével a keresztény intézményekkel foglalkozó történész három, viszonylag jól elhatárolható korszakot különít el. Az első két század adatanyaga elég szegényes, s értelmezése is sok kérdőjelet vet föl. 180 és 260 között — kétségkívül — egyházi és intézményes változás következett be, s a IV. századtól kezdve fejlettebb, a maihoz közelebb álló egyházi szervezettel találkozunk. a. A két első század Sok más társadalmi jelenséghez hasonlóan nehéz pontosan meghatározni a keresztény laikátus születésének idejét. Az újszövetségi írásokban nem találkozunk a „laikus“ kifejezéssel, jóllehet a szó már forgalomban volt, a papiruszokon is megtalálható a Kr. e. III. századtól kezdve: a laikusok a „bennszülöttek“ és a „közigazgatás alá esők“, vagyis azok, akik szolgáltatásokkal illetve főre eső illetékkel tartoznak a közigazgatásnak azért, hogy beírják ókét az anyakönyvbe („laographia“ vagy „capitatio plebeia“). Az irodalomba az első század végéről származó keresztény irattal, Római Kelemennek a korintusiakhoz írt híres levelével került be a „laikus“ szó. A szövegösszefüggés homályos, éppen ezért vitatott; a mondat rövid és rejtélyes: „A laikust laikus törvények kötik.“ Értelmezésünk szerint — Kelemen teológiájának összefüggésében — a kifejezés arra vonatkozik, aki az Ószövetség betartásától reméli üdvösségét. Vagyis arra, aki még nem tökéletes tagja a népnek, aki nem jutott el a lelki megismerésre. Római Kelemen laikusa tehát egy olyan zsidó, aki abban látja egyetlen feladatát, hogy engedelmeskedjen a törvényeknek. Csak a III. századtól kezdve vonatkozik a „laikus“ szó az „egyszerű hívó keresztényre“. Az egész II. század folyamán a „szent rész“, „az Atya választottjai“, „Krisztus nyája“, „választottak“ és a „testvérek“ kifejezéseket használták a keresztények megjelölésére. b. Változás az Egyházban.: a 180 és 260 közötti időszak Elsőként Alexandriai Kelemen használja a II. század végén a „laikus“ szót olyan értelemben, hogy azzal a keresztények egy bizonyos csoportját jelöli 8
