Szolgálat 73. (1987)

Tanulmányok - Alexandre Faivre: Laikusok a kereszténység első századaiban

meg: „Az apostol szerint az egyszer házasodott férfi - legyen az presbiter, diakónus vagy laikus — ha feddhetetlenül él a házasságban, megmenekül azáltal, hogy gyermekeket nemz“ (Stromata III, 12,90).

Az úgynevezett „enkratita“ (megtartóztatás) vita sajátos légkörében említi ezt a szót: a keresztények ingadoztak, hogy le- vagy felértékeljék-e a világot (kifejezetten: a házasságot és a gyermeknemzést). Ebben az összefüggésben tehát a laikus úgy jelenik meg, mint Isten népének tagja. A püspökökhöz, presbiterekhez és diakónusokhoz hasonlóan házasodjék ő is egyszer. A „laikus“ szó tehát megtisztelő. Kifejezi, hogy az illető az Isten népéhez tartozik, s emlékeztet az ebből származó erkölcsi követelményekre. Ilyen értelemben a laikusok az elitet képviselik.

Ne feledjük, hogy a kereszténység jelentős intézményes változáson megy keresztül akkor, amikor feltűnik ez a fogalom, mint a keresztények egyik csoportjának a neve. A keresztény közösségek erősen szaporodtak létszámukban, s a kor szellemi vezetői (Alexandriai Kelemen, Tertullíanus a 200 körül élő nemzedék számára, 20 évvel későbbieknek pedig Hippolütus és órigenész) feladatuknak tartották, hogy összeegyeztessék a kereszténység elkerülhetetlen szervezettségét annak lelki dimenziójával. Sokan ugyanis visszakívánták a múltat, amikor is kevesebben voltak, de buzgóbb keresztények.

Ekkor tűnik fel, s tolódik is el a határ a keresztény társadalmon belül a laikusok és a klerikusok között, amelynek jogosságát nem fogadta el mindenki. Vitairatok s a liturgiái szabályok felállítására vonatkozó első kísérletek tanúskodnak a vita hevességéről. Úgy látszik, hogy a „laikus“ szó kristályosodási pontként szerepelt a „liturgiára“, a tanítás (kifejezetten a tanítók [= doktorok] s katekéták) szerepére a püspökök bűnbánati hatalmára és a közösség gazdasági vezetésére vonatkozó ellentétekben. Főként az utolsó pont világítja meg a „laikus“ fogalomban rejlő teológiai megokolást. A laikusnak van sajátos szolgálata (ministerium): biztosítania kell az oltár szolgájának a megélhetését.

Akár a Didaszkáliát, akár Órigenészt, akár Cyprianust tanulmányozzuk, a 230-as, 260-as évek szerzői egyértelműen utalnak az ószövetségi tipológiára. Az Egyházban, az ószövetségi törvényhez hasonlóan, „nem szabad eltéríteni feladatuktól azokat, akik az isteni szolgálatra szentelték magukat, s arra kényszeríteni őket, hogy profán foglalkozásoknak szenteljék gondolataikat s gondjaikat“ (vö. Cyprianus: I. levél). Cyprianus óta tehát pontosan meghatározott mindkét kategória szerepe: a laikus a klerikus lelki gondozottja, akit viszont anyagilag ő gondoz.

c. A keresztény lét új formái

Cypriánus korában, a III. század közepén kirajzolódnak az alapvető egyházi struktúrák. A IV. századtól kezdve két tényező járul hozzá a „laikus“ fogalmának átalakulásához: Konstantin „megtérése" és a szerzetesség (monachizmus). Kiéleződik a klerikusok és a laikusok közötti két pólusú viszony.

9