Szolgálat 73. (1987)

Eszmék és események - Húsvéti gondolatok (Németh József)

lem elnyelte a halált. Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De legyen hála Istennek, mert ő győzelemre segít minket, Jézus Krisztus, a mi Urunk által“ (1Kor 15,55). A bűn általános törvényének valóságát felváltotta a megváltó szeretet általános törvényének valósága.

Goethe szerint: „Az egyed szívesen adja fel magát és élvezettel tűnik el, ha megtalálja magát a végtelenben.“ Ezzel a felfogással szemben az Újszövetség az egyedi, a személyes örök életet ismeri. Milyen vigasztaló az isteni ígéretet felidézni: „Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy. Ha tengereken kelsz át, veled leszek; és ha folyókon, nem borítanak el, ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg és a láng nem perszel meg... Mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek“ (Iz 43,1-5). A feltámadás reménye nem „az én ügyem“, hanem „az én ügyem Istennel“. És fordítva is áll: a feltámadás nem egyedül „Isten ügye“, hanem „Isten ügye velem“. Isten sorsközösségben van velem „Krisztusban" halálom óráján is, és én sorsközösségben vagyok Istennel halálom óráján is „Krisztusban".

De azonos lesz-e emberi létem halálon innen és halálon túl? Lesz-e valami összefüggés akkori és jelenlegi létem között? Vagy talán végzetes törés következik be emberi létemben a halál óráján?

Pál apostol figyelmeztet, hogy ne vetítsük a túlvilágba evilági elképzeléseinket. „De — kérdezhetné valaki — hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jönnek majd elő? Ostoba! Amit elvetsz, nem hajt csírát, hacsak el nem rothad“ (1Kor 15,35). „Érzéki testet vetnek el, szellemi test támad fel“ (V. 44).

Az én jövőm, a mi jövőnk kezdődött el tehát Krisztus feltámadásával. Az új élet minőségileg különbözik a mostanitól anélkül, hogy teljes törésről beszélhetnénk. „Ennek a romlandó testnek fel kell öltenie a romlatlanságot, ennek a halandónak a halhatatlanságot“ (53. vers). Énemet nem dobom el az ég kapui előtt, de mégis át fogok változni. Élettörténetem nem semmisül meg, hanem végérvényesen beépül az Istennel való szövetség történetébe. Ebben a szövetségben élem meg élettörténetem végleges összefüggését: itt találom meg igazi mivoltomat. Isten Én-je és az én személyem között nem némul el a halál küszöbén a párbeszéd. Megélem Isten igen-jét és én is végképp igent mondok sorsom beteljesedésére.

Reményemet azonban nem korlátozhatom csak a saját személyemet érintő valóságra, mert az egész emberiség közös reménysége is beteljesedik. A Szentírás szemléletesen beszél a feltámadás reménységének közösségi, minden emberre vonatkozó kozmikus szempontjairól is (vö. Róm 8,19-24; 1Kor 15, 50-55). „Új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúltak, és a tenger sem volt többé. Akkor láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem alászállt az égből“ (Jel 21,1). — A bibliai szövetségtörténet végén megjelenik az új teremtés és az új város. A szent író ezzel akarja kifejezni, hogy a feltámadásnak közösségi következményei vannak a gyakorlatban is,

77