Szolgálat 73. (1987)

Tanulmányok - Ipacs Katalin: Marcello Candia, a szegények apostola

meg. Orvosi tanfolyamokat szervez misszióba induló szerzeteseknek és fedezi a missziókból haza-haza térő misszionáriusok orvosi ellátásának költségeit.

Marcello Candia élete új fordulópontjához jut, amikor megismerkedik egy rendkívüli emberrel, Aristide Pirovanóval, a PIME (a Milánói Külmissziók Pápai Intézete) misszionáriusával. Msgr. Pirovano Brazília észak-keleti részén, az Amazonas folyó északi deltájánál, közvetlenül az Egyenlítő közeiében fekvő Macapá város püspöke. E két rendkívüli ember között életreszóló barátság szövődik. Ez az ismeretség Candia számára a Gondviselés akaratát jelzi: misz- sziós hivatása megerősödik és konkretizálódik. Eddig semmiféle lehetőséget, más földrészt sem zárt ki, főként Afrika érdekelte. Most már tudja, hogy Isten őt is Brazíliába hívja. A terv megvalósítása elé azonban ezer meg ezer akadály tornyosul. 1979-ben a Gente c. hetilapnak adott interjúban ezeket mondja:

„Egyetemista koromban kezdtem el komolyan érdeklődni a szegények iránt. Részt vettem azokban a karitatív társulatokban, amelyek alamizsnál- kodva a szegények nyomorát akarják enyhíteni. Ekkor ismerkedtem meg azokkal a rettenetes problémákkal, amelyekkel a szegényeknek naponta fel kell venniük a harcot. A szemem elé táruló kétségbeejtő emberi sorsok a szívem mélyéig megrendítettek. Az etiópjai háború idején a páviai egyetem hallgatója voltam. Egyik tanárom, Nulli professzor gyakran beszélt nekünk az etiópokról. Az etióp népnek — mondotta — nem arra van szüksége, hogy meghódítsák, hanem arra, hogy segítsék. Nulli professzor olyan megindítóan ecsetelte a szegény országok sorsát, hogy már akkortól álmodoztam azon, mit tehetnék értük. De amikor útrakészen álltam, valami mindig közbejött. A háború alatt katonának vittek, a háború után apám gyárát kellett lábra állítanom. 1950-ben már megvettem a repülőjegyet, de apám hirtelen halála miatt rám szakadt az üzem vezetésének összes terhe. Ismét vártam tehát, de közben egyre csak érlelődött bennem az elhatározás, hogy eladok mindent és indulok. 1955-re az üzemet felújítottam, teljesen gépesítettem, valóságos gyöngyszem lett belőle. Ha akkor el tudtam volna adni, nagyon jó üzletet csináltam volna. De 1955. október 22-én éjjel iszonyú robaj ébresztette fel a várost, felrobbant egy gáztartály és porrá zúzta a gyárat. Mindent újból kellett kezdenem, nem hagyhattam, hogy munkatársaim, munkásaim az utcára kerüljenek.”

Egy év múlva a hitelek és a munkások derekas helytállása jóvoltából a gyár újból működik; közben, hogy a megrendelők ne maradjanak el a nápolyi gyárból látják el őket. Candia, mint testvéreire, úgy számíthat munkásai hősiességére az újjáépítésben, mert maga (is testvérként kezeli őket. Volt gazdájuk iránti szeretetük és hűségük legszebb megnyilvánulása az lesz, amikor szerény fizetésükből is támogatják sok év elmúltával a brazíliai missziót. A szerencsétlenség után még csak fokozódik Candlában az utazás vágya. 1957 decemberében írja msgr. Pirovanónak: „őszintén mondhatom, az a távlat, hogy egy napon Macapában szolgálhatom önt, nagy lelkierőt kölcsönöz. Persze amíg a szerencsétlenségből adódó óriási anyagi problémák..meg nem oldódnak, szóba se jöhet, hogy mindent itt hagyjak. De nagyon &éVem, imádkozzék értem, hogy az Úr kegyelméből élve megértsem, mi a'^íszándéka velem. Ha Isten akarata az, hogy a misszióba induljak, akkor biztosan elérkezik az a nap is, amikor a nehézségek megoldódnak.“ I

j cl V ' \