Szolgálat 73. (1987)

Tanulmányok - Ipacs Katalin: Marcello Candia, a szegények apostola

1957-ben első alkalommal látogatja meg msgr. Pirovanót amazoni missziójában. Vele együtt tervet készít egy nagy kórház létesítésére. Alapos terepszemle után ki 'is választják az alkalmas helyet Macapá, a ma 130 ezer lakost számláló város mellett, a fenséges Amazonas folyó torkolatától északra. 1961-től nagy hajószállítmányok érkeznek Macapá folyami kikötőjébe, Santanába. Candia küldi Olaszorszából az építőanyagot, a cementet, betont, csempét, linóleumot, majd műtőasztalt, tolókocsit, ágyat, gyógyszert; megkezdődik a hipermodern kórház építése. A szállítmányok még évekig érkeznek, Candiának sikerül gazdag barátait is bevonni tervébe, sokan nagylelkűen adakoznak, mások csökkentett áron bocsátják rendelkezésére a szükséges dolgokat. Az apja (Camillo) és édesanyja (Luigia) emlékére Szent Kamillról és Szent Lajosról elnevezett kórház kezd valósággá válni. Candia egyre gyakrabban utazik Ma- capába, hogy közelről is kísérhesse az építkezési munkálatokat.

1963 végre a visszavonhatatlan döntés éve, eladja a milánói gyárat, bár becsületből még egy darabig az új francia tulajdonosokkal marad, hogy elhárítsa útjukból az olasz világba való beilleszkedés akadályait. 1985. június 7-én indul Brazíliába, most már nemcsak mint látogató. Néhány nappal korábban a PIME milánói központjában msgr. Pirovano emlékezetes szertartás keretében átnyújtja neki a missziós feszületet, majd kikíséri a repülőhöz, amely új hazájába viszi.

Elhatározása senkit sem lep meg, hiszen láttuk, nem hirtelen jött megvilágosodás eredménye volt. Ahogy a róla készült „Beteg voltam és meglátogattatok“ c. dokumentumfilmben vallja: „Szó sem volt hirtelen, villámcsapásként érkező döntésről, életem irányváltoztatásáról, hanem inkább a helyzetek, gondolatok érlelődésének logikus végkifejletéről.“ Ha a döntés nem is volt meglepő, sokan őrültségnek tartják. „Van elég szegény Milánóban is, törődj velük" — mondják egyesek. Mások szerint sokkal értelmesebb lett volna, ha Milánóban marad, folytatja vállalkozói tevékenységét, sok pénzt keres és odaadja a brazíliai szegényeknek. „Nem elég egyszerűen csak anyagi támogatást nyújtani — válaszolja Marcello. Vállalni kell az életet a szegényekkel együtt, már amennyire ez lehetséges. Túl kényelmes lenne, ha itthon maradnék, élném a gazdagok kényelmes életét, és azzal nyugtatnám lelkiismeretemet, hogy a fölösleget úgyis a szegényeknek adom. Hivatásom az, hogy hozzájuk menjek és közöttük éljek.“ Voltak olyanok is, akik azzal érveltek, hogy nincs értelme az egyéni akcióknak, a fejlődés problémájára csak politikai síkon lehet megoldást találni. „Helyes — válaszolja nekik Marcello Candia. Sőt, bizonyára ti magasabb értelmi képességekkel rendelkeztek, mint én. Sokra becsülöm, hogy ti derék és okos emberek a politika terén fáradoztok a történelmi változásokért. Nekem csak egy dologhoz van tehetségem, ahhoz, hogy lehajoljak a szenvedőkhöz, akikben testvéreket látok. Ha megengeditek, addig is, amíg a ti politikai tevékenységetek érlelődik, én csinálom tovább ä munkámat. Testvéreimnek ma van rám szükségük, nem várhatnak. Indulok hát hozzájuk, és velük együtt várlak benneteket.“

56