Szolgálat 73. (1987)
Tanulmányok - Ipacs Katalin: Marcello Candia, a szegények apostola
Ebben a válságos időszakban ismerkedik meg a milánói egyház híres gyón- tatójávai, a kapucinus P. Genisióval, akii lelki vezetője lesz és életét határozottan Krisztus követése felé irányítja. Marcello már kiskorában gyakorta elkíséri édesanyját a milánói külnegyedek szegényei közé, de a Genesio atya vonzási köréhez tartozó személyek közé szegődve elhivatottsága egyre határozottabb formákat ölt. 23 éves korában befejezi egyetemi tanulmányait, a legmagasabb pontszámmal szerzi meg diplomáját kémiából, majd később még biológiából is. Apja, a Candia vegyipari üzem alapítója és tulajdonosa mellett megkezdődik felnőtt élete. Főként beruházási problémákkal foglalkozik, ezen a téren rendkívüli tehetségről tesz tanúságot. Felelősségteljes és időigényes munkája nem akadálya annak, hogy látogassa a milánói szegényeket. Orvosi rendelőt létesít ingyenes kezelésükre, két kézzel szórja rájuk a pénzt. Szeretetszolgálatának akar egyetemesebb méreteket adni, ahogy maga mondja: „Szeretném felkarolni az egész emberiséget “ és „az emberi boldogulás vállalkozója akarok lenni“. A második világháború után megalapítja a missziókat segítő társulatát és a „La Missione“ c. folyóiratot. Egyik barátja emlékeiben így maradt meg ez az időszak: „Követendő példaképnek tekintettem, nemcsak bensőséges imaélete, hanem főként a benne lüktető szolgáló szeretet szelleme miatt... Mindig az volt a benyomásom róla, hogy egyedül Istennek élt, és ezért nem volt szüksége sem szórakozásra, sem pedig vakációkra... A társasági élet nem vonzotta, pedig előkelő életszínvonalon élhetett volna. Inkább a baggio-i (Milánó egyik legnyomorúságosabb és legrosszabb hírű külvárosa) szegényeket látogatta és segítette. Néha nyomorúságos lakásaikból tetvesen tért haza... Marcello számára ez a szeretetszolgálat a világ legtermészetesebb dolga volt, senkinek sem dicsekedett vele.“ Mivel már itt lenne a családalapítás pillanata, barátai, testvérei egyre csak az asszony-keresésre buzdítják. A viccelődésre egyetlen mondattal válaszol- „Ha egy személyhez kötöm magam, mi lesz a többiekkel." Apja is aggodalommal követi fia sorsát, túlzottnak tartja vallási buzgalmát, nagylelkű adakozásait, de igaziból sohasem akadályozza, talán inkább csak „kedves bolondnak“ véli. A legnagyobb félelme az, hogy papnak megy és nem lesz, aki a gyárat vezesse. A három leánytestvér erre nem alkalmas, az ötödik gyerek ugyan fiú, de még kicsi. Marcello számára azonban a Gondviselés más utat jelölt ki, nagy tisztelettel tekint az egyháziakra, de magát nem tartja sem méltónak, sem alkalmasnak a papi pályára. 1949-ben az idős és megrokkant egészségű édesapa lemond a gyár vezetéséről, a felelősséget teljes egészében fia vállára helyezi. A remek vállalkozó szellemmel rendelkező fiatalember kibővíti a gyárat, új építkezésekbe kezd, éjt napallá téve dolgozik, mert közben persze sem a szegényekről, sem lassan körvonlazódó missziós hivatásáról nem feledkezik 54