Szolgálat 73. (1987)

Tanulmányok - Alexandre Faivre: Laikusok a kereszténység első századaiban

minden embercsoportban, hogy irányelveket fogalmazzanak meg, s hivatalosan lefektessék a szervezet életében nélkülözhetetlen szabályokat s kiosszák a szerepeket. A számbeli növekedés késztette őket arra, hogy enyhítsenek az eljövendő keresztényekkel szemben támasztott igényeken? Avagy a növekedéssel oly erősnek érezték magukat, hogy nem vonakodtak gyengébbeket is befogadni? Kétségtelen, hogy a hívek nagy számú beáramlása néhányszor puritán reakciókat váltott ki, s ezek egyházakat akartak megkülönböztetni az Egyházban. Választani kellett tehát az enkratia, a belső tisztaság és a küldetés között. 180 és 260 között döntöttek a keresztények, habár nem minden vita nélkül. Erre a döntésre felmerült a laxizmus (erkölcsii lazaság) vádja is, s a korszak „tradioionalistái“ nosztalgiával fordultak egy idealizált, az elit uralta múlt felé. Ebben az összefüggésben helyezhető el a második különbség: a „laikus“ fogalom eredetileg nem a hívek alaktalan tömegét, hanem az elitet nevezi meg.

B. Az elit-keresztény „laikus“?

Bár a III. század elején az Egyház már hívei közé fogadta azokat is, akik esetleg második vagy harmadik házasságot kötöttek, a laikus éppúgy csak egyszer házasodhatott, akárcsak a presbiter vagy a diakónus, s nem többször. Egyre több klerikus áll a közösségek szolgálatába, akikre a hívek mindinkább áthárítják keresztény kötelességeiket, de a laikusoknak minden pillanatban méltóknak kell lenniük, hogy vállalhassák a papi szerepet: vagyis ugyanaz a a kötelességük, méltóságuk s főleg erkölcsi életük mint a klerikusoknak. A klerikus-laikus különbséget ekkor még sokan az egész közösségtől szabadon elfogadott megegyezésnek tartják. Ilyen értelemben mondja Tertullianus: „Esztelenek lennénk, ha azt gondolnánk, hogy ami tilos a klerikusoknak, az megengedett a laikusoknak. Bár laikusok vagyunk, nem vagyunk mégis papok?“ (De exhortatione castitatis 7,2-6)

A „laikus“ keresztény ténylegesen akkor születik meg az Egyházban, amikor — az őskeresztény kor végén — lényeges folyamat indul meg a számbeli gyarapodással. Még nem tudják, hasznosabb-e növelni a klerikusok számát, akik képesek vezetni a beáramló híveket, vagy pedig minden áron meg kell őrizni (a „laikus erőközpontok“ felhasználásával) a tömeg dinamizmusát. Ilyen értelemben a laikus eiit-keresztény, aki még emlékezetében tartja, hogy pap, jóllehet egyidejűleg egyre inkább a klerikusok kizárólagos osztályrészévé válik a papi feladatok gyakorlása. Ebben a korban tehát ingadozó a laikus szó jelentése; jelentéstartalma tágítható de szűkíthető is. Jelentheti azoknak az érett s méltó férfiaknak az elitjét, akik egyszer házasodtak, anyagilag hozzájárultak az oltár szolgáinak fenntartásához. Mintegy a „klerikusok tartalékát“ képezik, akik közül — ha szükséges — pappá lehet szentelni egyeseket. De „demokratizálódhat“ is, úgy hogy a szó magába foglalja a keresztények összességét. Ez utóbbi történik meg a IV. század folyamán.

12