Szolgálat 73. (1987)
Tanulmányok - Alexandre Faivre: Laikusok a kereszténység első századaiban
C. A nők nem tartoznak a laikusokhoz Jóllehet a laikus fogalma jelentésváltozáson ment át, s általános alkalmazást nyert, egy „történelmi botlás“ továbbra is utal az eredeti kettősségre. Ezt bizonyítja a laikusok történetének harmadik különbsége. A dokumentumokban alig észrevehetően, finoman jelenik meg, de mégis igen jelentős, mivel érinti az emberiség felét: a nők nem tartoznak a laikusokhoz. A laikus-klerikus elkülönülés létrejötte után többmint egy századon át a nőket soha sem említik és illetik a „laikus“ pozitív jelzővel. Nincs vita, nincs polémia erről a kérdésről: a nők mintha egyszerűen kívül maradnának az újonnan megalakult egyházi szervezeten. Talán ők nem akartak klerikusok lenni? Több szöveg az ellenkezőjét látszik bizonyítani (vö. a Traditio apostolica 10. pontjában rejlő tételt: A keresztény kor egyházfegyelme, 79. o. Erdő Péter fordítása. Bp., 1983 A keresztény írók V.) Vagy elképzelhetetlen volt ez a III. század társadalmi és kulturális környezetében? A 111. századba való átmenet éveiben észlelhető azonban bizonyos törekvés a nők emancipációjára. Nem rendelkeztek volna elegendő anyagi függetlenséggel, hogy személyesen tehessenek eleget a laikusok „sajátos“ szolgálatának, azaz az oltár szolgái eltartásának? Nehéz lenne eldönteni, melyik volt a legfontosabb ok. Tény az, hogy csak akkor sorolják először a nőket is a laikusok közé, amikor olyan személyekről van szó, akik előbb eretnek diakonisszák voltak (vö. a Nikaiai Zsinat 19. kánonját. Értelmezéséről lásd A. G. Martimor: Les diaconesses, essai historique, Roma, 1982, 99—102 o.). Ekkor fejeződik be a laikus mozgalom, s a fogalom lényeges kifejlődése, amely napjainkig nem változik az Egyházon belül: azáltal laikus valaki, hogy nem klerikus keresztény. Nem kétséges, hogy amiatt „léptették elő laikussá“ a nőket iis, mert egyesek közülük szemet vetettek bizonyos szolgálatokra. Sajnos, amikor ez az „előmozdítás“ megtörtént, a „laikus“ már elveszítette elitista pozitív értelmét. D. A „laikus szolgálatok“ kérdése a szervezeti bizonytalanság jele Rövid áttekintésünk befejezéseként újból fölvetünk egy kérdést, azt, amelyet a III. század hajnalán tettek fel, s amely — bizonyos értelemben — közel visz az akkori keresztényekhez: „A klerikusoké minden szolgálat?“ Létezhet-e egyáltalán „laikus“ szolgálat? A II. század elején csak három szolgálat alkotta a klérust: a püspöki, a presbiteri és a diakónusi. Jó néhány szolgálatot tehát nem klerikusok gyakoroltak, hanem olyan keresztények, akiket ma „laikusoknak“ neveznénk. Kifejezetten ide tartoztak a kulturális szerepet betöltő doktorok, tanítók, katekéták és a felolvasók. A történelem tanúskodik arról, hogy ezek a szerepek ténylegesen nem élték túl azt a nemzedéket, amelynél intézményesült a klerikus-laikus határ. Egyes feladatok (mint például a felolvasóké) tartalma kiürült, s ezzel jelentőségét veszítette a szerep. Más teendőkkel, mint például a katekézissel, elsősorban klerikusokat bíztak meg. Végül a tanítás (didaskáiia) teljesen tilos 13
