Szolgálat 73. (1987)

Tanulmányok - Alexandre Faivre: Laikusok a kereszténység első századaiban

Néha eltúlozzák Konstantin megtérésének történelmi jelentőségét a keresztény intézményekre nézve, de mindenesetre tény, hogy 320-tól megváltozik a keresztény csoportok élete. A klerikusok hamarosan „kiváltságosak“ lettek, a püspökök székhelyet változtatnak, hogy ezáltal feljebb kerüljenek a ranglétrán, s egyesek eltávolodnak a helyi közösségektől. A IV. század a világi köz- igazgatás és a bürokrácia aranykora, s aranykora lesz a klerikusoknak is: mindkét csoport gyarapszik és terebélyesedik. Ez vezet oda, hogy a „laikus", az „egyszerű keresztény“ függő s alárendelt viszonyba kerül a két párhuzamos hierarchiával, a világi és egyházi hatalmasságokkal szemben.

Szüntelen viták folytak a Szentháromságról, a Nikaiai Zsinat követői és ellenzőit között, ezért a püspökök újabb zsinat összehívását kérték a császártól. Valentinianus (364—375) valószínűleg már torkig volt az Egyházon belüli vitákkal, ezért száraz, kimért hangon csak ennyit válaszolt: „Én csak egy laikus vagyok, nincs jogom beleszólni ezekbe a kérdésekbe“.

Az Egyház kezdetben tárt karokkal fogadta a császári hatalom megtérését, s hamarosan törekedett is arra, hogy — függetlensége feladása nélkül - éljen kiváltságos helyzetével. Szent Ambrus, Milánó püspöke az állami hatalom ellen fordult, amikor az „laikus“ bíráknak akarta alávetni a püspököket. Ebben az összefüggésben a „laikus“ szó értelme köze! áll ahhoz, amit mi is használunk, amikor a „világi“ vezetőket szembeállítjuk az egyháziakkal.

Valószínű azonban, hogy a keresztények harmadik csoportjának, a szerzeteseknek a megjelenése jelentette a legfontosabb tényezőt a „laikátus“ és az egyházi Intézmények történetében. Néhány nemzedék leforgása alatt (Remete Szent Antal, a „humanista“ monachusok alapítója, Szent Vazul s a cenobita Pakhomius stb.) átalakul az értékrend. Papok elhagyják közösségüket, hogy remeték legyenek, bár megőrzik „papi karakterüket“; szerzeteseket — személyes érdemeikre való tekintettel — meghatározott egyházközség nélkül szentelnek pappá. Ezek a tények nagymértékben megváltoztatják az egyházi szolgálat fogalmát, következésképpen a laikusokét is. Ettől kezdve a papság és a szerzetesség magával sodorja mindazt, ami csak keresztény „elitnek“ tűnik. Kezdik csökkentett értékűeknek tartani azokat az egyéneket, akik se nem papok, se nem szerzetesek, hanem csak egyszerű „laikusok", világiak. Ebben az értékrendszerben azzal büntetik a súlyos vétket elkövető klerikust, hogy „visszahelyezik a laikus állapotba“. A keresztény őskor végén, Nagy Szent Gergely korában a klerikusok, a „rektorok“, azok, akik összeegyeztették a lelkipásztorkodást és a szerzetesi eszményt, az egyszerű szerzetesek, vagyis a „megtartóztatók“ (continentes) felett álltak, s ez utóbbiak a laikusok felett. A IV. század végétől „a laikus“ fogalma kezd keveredni az „egyszerű hívőével“, illetve Szent Pálnak a Korintusiakhoz (intézett első levelében említett „idiótái“-okéval (vö. Küroszi Theodorétos: Commentarium super 1Cor 14.). De a fogalomban mindvégig megmaradt eredetének kétértelműsége és többféle jelentéstartalma. Mindig vissza lehetett nyúlni hozzá, ha szükség volt egy katalizátorra a rendszeren belüli vitás kérdések levezetésében.

10