Szolgálat 72. (1986)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az ember mint az Isten képmása a Szentírásban

szó mögött. A feltételezés téves: a szópár nem jelez fogalompárt, hanem egyetlen fogalmat fejez ki nyomatékkal.

De mit jelent az, hogy Isten „saját magához hasonlónak alkotta“ az embert? Nem azt jelenti, hogy a szerző az Istent nagyonis emberi módon képzelte el? Ellenkezőleg. Azt jelenti, hogy az ember alkotásakor Isten magát tekintette mintaképnek, vagyis a szerző az emberről alkot rendkívül „istenszerű" fogalmat. Meg is mondja a szöveg folytatásában, hogy ez a hasonlatosság elsősorban miben áll: „Hadd uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön és minden csúszó-mászón, amely a földön mászik“ (Tér 1,26b). Röviden, legyen úr a hármas tagozatú mindenség (ég, tenger, szárazföld) és annak minden lakója fölött. Ez az értelmezés az Ószövetség keretein belül mindenképpen helyes. Párhuzamos helyek — főképp hasonló értelmű hosszabb szövegek, mint pl. a 8. és 103. zsoltár — megerősítik: az ember Istent „helyettesíteni“ és utánozni képes avval, hogy részesedik az ő uralmában a dolgok felett. Ahogyan ezt a 8. zsoltár a politeista kultúrák megszokott módján mondja ki: „őt csaknem egyenlővé tetted istenekkel, megkoronáztad dicsőséggel és tisztelettel“ (Ps 8,6). Az ember evvel mint uralkodásra termett lény jelenik meg. Amit e tény feltételez és magában foglal, messze vezet: a lét magasabb fokán állva, „isteni módon“ az ember maga is dönt, határoz, szabadon állást foglal, célokat tűz ki, sőt alkot, a szó valamilyen értelmében teremt. Nem mint egy másik Isten, hanem mint akivel az Isten a maga sajátos természetét valamiképp megosztja anélkül, hogy megszűnne az egyetlen Isten és teremtő lenni

Ha az ún. „második teremtéstörténetben“ (Tér 2,3b-3,24) az isteni képmásról szóló versek (1,26-27) megfelelőjét keressük, elsősorban arra a jelenetre bukkanunk, amelyben Isten Ádám elé vezeti az élőlényeket, ő pedig sorban nevet ad nekik (2,19). A névadás mint jelképes cselekmény éppen ezt az uralmat fejezi ki a régi kultúrák nyelvén. De még további nem várt párhuzamokra is lelünk. A második teremtéstörténetben majdnem minden részlet baljós szempontra utal. A „névadás“ során az ember, miközben méltóságát felfedezi, magányára bukkan: nem lel egyetlen magához hasonló társat (2,20). Ekkor kapja társul testéből sarjasztott társát, a nőt, akiben azonban nemcsak léte másik felét („feleségét“) fogja megtalálni, hanem akivel együtt bukik el s indul közös számkivetésbe az Édenkertből. Érdekes, hogy az első teremtéstörténetben is az Istenhez való hasonlatossághoz kapcsolódik az ember kétneműsége, de ott a kitörő lelkesedés hangnemében:

„Isten saját képére teremtette az embert,

Isten képére teremtette őt:

férfinak és nőnek teremtette.“ (Ter 1,27)1

1 A héber szöveg a „becalmo“ („az ő képére*) szót megismétli, a görög szöveg (Hetvenes) csak egyszer hozza, ami a mondat himnikus szárnyalását lelassítja. A legtöbb mai kommentátor és modern fordítás a héber szöveg költői ismétlését tartja eredetinek.

7