Szolgálat 72. (1986)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az ember mint az Isten képmása a Szentírásban

így tehát az ember Istenhez való hasonlatossága valamiképpen közösségi természetére is utal. Ugyanakkor a második teremtéstörténetben mindezek a fogalmak (istenképűség, uralom- és szabadságvágy, társkeresés) lényeges elemekként épülnek bele az első elbukás történetébe. A kígyó kifejezetten avval kísérti meg Évát, hogy a tiltott gyümölcstől „olyan lesz mint az Isten (vagy: istenek)“. Ám ezt a hasonlóságot nem az uralom, hanem a tudás terén helyezi kilátásba, amikor hozzáteszi ,,aki(k) ismeri(k) a jót és a rosszat“ (Tér 3,5). Az Istenhez való hasonlóság ebből a megrontott szemszögből már nem ajándék, hanem olyan kiváltság, amit Isten féltékenyen őriz, és nem akar megosztani a teremtménnyel. Az Istent a kígyó úgy állítja az ember elé, mint vetélytársát és irigyét. Ugyanakkor feltételezi, hogy az ember a maga jogos felemelkedését kívánva, ezt a kiváltságot el akarja tőle ragadni.

A két teremtéstörténet egymás mellé helyezése és laza összeszövése már a Biblia elején olyan feszültséget hoz létre, amely az Ószövetségből soha el nem tűnik: az ember egyszerre magasztos és aljas lénynek látszik. Sárból alkotott, porba visszatérő társa az állatoknak, de mégis azok ura. Isten szájából közvetlenül kapta az élet lelkét, s az Édenkertből kiűzve is Istentől kapott ajándéknak tekinti az életét (Tér 4,1), és keze alkotásából áldozatot mutat be Teremtőjének (Tér 4,3-4).

c. Krisztusi átértékelés az Újszövetségben

A teremtéstörténet sok állítása újra felmerül az újszövetségi iratokban, de Krisztusra vonatkoztatva új értelmet kap. A Tér 1,26-27 mint idézet legalább ötször felismerhető az Újszövetség lapjain (1Kor 11,7; Csel 17,29; Kol 3,10; Ef 4,23; 1Tim 2,13; Jak 3,9). Ezek mind valamilyen módon (talán Jak 3,9 legkevésbé) a páli teológiai hagyományhoz tartoznak.

Az első korintusi levél látszólag teljesen másodrangú kérdésre vonatkoztatva idézi a Teremtés könyvét: „A férfi (az istentiszteleten) nem köteles a fejét befödni, mert Isten képmása és dicsősége“, míg az asszony Istennek nem közvetlen képmása, hanem csak a férfin keresztül lett azzá. Mai szemmel ez a szöveg legtöbbször megbotránkozást vagy felháborodást vált ki, mert nemcsak az ókori társadalom rendjét látszik visszatükrözni, hanem a nő elnyomott, függő és másodrangú helyzetét a kereszténységen belül is természetesnek tartja: mind a liturgia rendjében mind a teológiai gondolkodásban helyeselni és igazolni akarja. Nem vitatjuk, hogy Pál a korintusiak istentiszteletét saját kora társadalmi felfogása és szokásai alapján rendezi. De a szöveg általánosan elterjedt értelme nem egy téves feltételezésen nyugszik, és így Pál igazi mondanivalója könnyen elsikkad.

Eléggé valószínűnek látszik, hogy a fenti idézetben nem egyszerűen a „férfi“ és „nő", hanem „férj" és „feleség“ viszonyáról van szó. .Következésképpen Pál nem egyszerűen az istentiszteleten részt vevő férfiakról és nőkről beszél, hanem az istentiszteleten „fellépő" (valamiféle vezető szerepet játszó) férjről

8