Szolgálat 72. (1986)
Tanulmányok - Sinkó Ferenc: Mindig útban volt...
Sinkó Ferenc MINDIG ÜTBAN VOLT... Az első és második világháború közötti két évtizedben a csehszlovákiai magyar katolikus társadalom életét három pap munkássága fémjelezte és határozta meg a helyi kereteken és a napi eseményeken túlmutató távlatokkal: Fischer-Colbrie Ágoston kassai püspöké, Pfeiffer Miklós kassai kanonoké és Mécs László premontrei kanonoké, Királyhelmec plébánosáé, a költőé. Az intézményeket és kereteket, amelyeket létrehoztak, elsodorták az események, de tanításaikban sok, sót egyre több az időszerű és a maradandó. S nem csupán a katolikusok számára. Annak, hogy közülük most Pfeiffer Miklósról emlékezünk meg, különös oka is van: 1987. március 12-én lenne száz esztendős, ha 1979-ben, élete 93-ik esztendejében magához nem szólítja mennyei főpapja, akit nem érzelmes lángolással, hanem embertestvérei makacs és szívós szolgálatával szeretett. Életét - bár azt számos fordulat tagolta —, két fő szakaszra lehet felosztani: kassai kanonoksága és svájci magyar fölelkészi korszakára. A jelen megemlékezés élete első szakaszának eseményeit öleli fel (későbbi élete néhány vonását I. 43. Szolgálat 79. és 97. o.). E sorok írója évekig élt vendégként kassai lakásában, amely inkább emlékeztetett könyv- és folyóiratraktárral körülvett szerzetesi cellára, mint kanonoki házra. Pfeiffer Miklós Sopronban született, tőzsérségből meggazdagodott évszázados múltú famíliából. Az anyakönyvi bejegyzés szerint atyja Pfeiffer Gyula gazdász, bérlő volt, anyja Pfeiffer Mária. A szülők és a népes rokonság világi pályára szánta őt, hogy folytassa a családi hagyományt: a vagyon gyarapítását. Miután Sopronban elvégezte elemi iskoláit, Pestre küldték gimnáziumba, hogy utána közgazdasági tanulmányokat folytasson. A család ifjú tagja azonban semmi hajlandóságot nem érzett magában, hogy a pénz és a vagyonszerzés farkastörvényei szerint működő arénába lépjen. Rendkívül érzékeny idegrendszert kapott örökségül. Gyermeki kedélyét, diákos humorát azonban élete végéig megőrizte. De nyájas mosolya és tanáros komolysága mögött iszonyodott a szagoktól, a kutyáktól, a vértől, a bacillusoktól és a betörőktől. S mégsem volt benne semmi beteges. A fizikai dolgokban megnyilatkozó fóbiája egy sokkal mélyebb érzékenységnek, a kiélezett erkölcsi és szociális lelkiismeretének voltak kísérő jelenségei, vetületei. Érzékenységét, emberséges szívét tanáros pedánssággal és komoly ábrázattal takarta el, de a figyelmes szemlélő észrevette, hogy cvikkere mögött piros karika támad a szeme körül, ha emberi szenvedésről, szegények gyötrődéseiről, emberek esendő- ségéről hallott. Egyik életrajzírója, aki ugyancsak jól ismerte őt, írta egy róla szóló megemlékezésében, hogy Pfeiffer Miklóst, eszmélódése idején, gimnazista korában 43
