Szolgálat 72. (1986)
Tanulmányok - Somfai Béla: A születendő ember méltósága
szakból megismétli a tilalmat. A második század kezdetétől több forrás is tanítja ugyanezt. A hitfejlődés későbbi stádiumában a vértanúk ereklyéinek tisztelete, a Szűz Anya mennybemenetelének bite, az Annunciatio és Mária szeplőtelen fogantatásának liturgikus ünneplése, valamint az Egyház szentségi életére épülő lelkiség fokozatosan gazdagodó hátteret biztosítottak az élet valláserkölcsi alapokból fakadó ösztönös tiszteletének. Ennek az ösztönös tiszteletnek legmélyebb alapját tehát az a tény adja meg, hogy az Isten belekapcsolódott az emberi történelembe, és Egyszülött Fia — emberi életet öltve magára — a bűn kivételével mindenben hasonlóvá lett hozzánk. Amint a II. Vatikáni Zsinat mondja, az a tény, hogy Krisztus az emberi természetet magára öltötte anélkül, hogy azt magába olvasztotta volna, minden ember számára mérhetetlen méltóságot biztosított. „Ugyanis megtestesülésével ő, az Isten Fia, bizonyos módon egyesítette önmagát minden emberrel“ (GS, 22). Ennek a tiszteletnek történelmi fejlődésére nem térhetünk ki. Elég annyit megjegyezni, hogy ez két jelentős forrásra támaszkodott: az egyházi tanító- hivatalra, valamint az erkölcsteológia elméleti és a gyakorlati vizsgálódásaira. A tanítóhivatal a keresztény hit valláserkölcsi alapjaira támaszkodva következetesen elítélte és, kezdve az Ancyrai zsinattal 314-ben, szigorú büntetéssel sújtotta a magzatelhajtás minden formáját. A büntetés súlyosságának megszabásában azonban bizonyos körülmények között és bizonyos mértékig figyelembe vette a „fogamzás“ és az „animáció" közötti hosszú ideig elfogadottnak tekintett különbségtételt. A tizennyolcadik századtól ennek a különbségtételnek tudományos alapjai meggyengültek, ezért az egyházi tanítás és törvény- hozás egyforma szigorral sújtotta a magzatelhajtást a fogamzástól kezdve, és igyekezett minden olyan álláspontot elítélni, ami ennek a különbségtételnek alapján az abortusz egyes eseteit elfogadhatónak ítélte. XII. Pius 1951-ben így foglalta össze a hagyományos álláspontot: „Az anyaméhben levő gyermek közvetlenül az Istentől kapott jogot az élethez. Következésképpen nem létezik olyan ember, emberi hatalom, tudomány, vagy orvosi, szociális, eugenikus, gazdasági vagy morális érv, ami érvényes jogi megokolást vagy alapot biztosítana az ártatlan emberi élet szándékos és közvetlen kioltásához, akár célként, akár eszközként egy olyan cél eléréséhez, ami esetleg önmagában nincsen megtiltva. — A meg nem született gyermek embernek tekintendő ugyanolyan mértékben és ugyanolyan okból, mint az anya“ (AAS. 43:838-39, 1951.). Noha az Egyház soha sem tanította azt, hogy az anya életét fel kell áldozni a magzat megmentéséért, a napjainkig érvényes „hivatalos“ tanítás elítél minden olyan igyekezetei, ami az anya életének megmentését közvetlenül (direkt módon) összekapcsolja a magzat életének elpusztításával. Az egyházi tanítás lényegében azt állítja tehát, hogy a magzat életének elpusztulása csak akkor engedhető meg, ha az közvetve (indirekt módon) történik; ilyen esetekben ugyanis a cselekvő szándéka és cselekedetének természete egyaránt az anya életének megmentését oélozzák és eredményezik. A magzat halála szándékon 25
