Szolgálat 72. (1986)

Tanulmányok - Somfai Béla: A születendő ember méltósága

Az Ószövetség népe meg volt győződve arról, hogy Isten formálja a gyermeket anyja méhében, de csak születésekor leheli bele az élet lelkét („nesha- mah", Gén 2,7). A gyermek valójában csak ekkor tekinthető „nephes“-nek, lélekkel rendelkező embernek. Az Ószövetségi Szentírásban csak egy szöveg utal magzatelhajtásra: Ex 21,22. Értelmének világosabbá tételére a szöveg hellenisztikus változata az ún. Hetvenes görög fordításban, a Szeptuagintában különbséget tesz a még „nem formált“, tehát lélekkel nem rendelkező és a „formált“ magzat között. Az utóbbi elpusztításáért halálbüntetés járt, még akkor is ha az nem szándékosan történt. A rabbinista tanítás csak Jeruzsálem lerombolása után alakította kii biblikus hagyományok alapján a napjainkig érvényes álláspontot: az emberi élet Isten teremtménye, a magzat születéséig azonban az anya testének része marad, mivei csak ekkor kapja meg lelkét.

Az őskereszténység elfogadta ennek a felfogásnak az első részét, de kezdettől fogva visszautasította a második megállapítást. A Jézus gyermekségéről szóló evangéliumi történetekből kiviláglik a közösség nagy érdeklődése és szeretete az újszülöttek és a meg nem születettek iránt. Az evangéliumok gondosan megjegyezték, mennyire szerette az Úr Jézus a gyermekeket. Szt. Lukács evangéliuma szerint (18,15), az Úr „kisdedeket“ (brephe) engedett magához. Az angyal nem Jézus születését, hanem a Szentlélek erejéből fakadó fogamzását jelzi Máriának. A születendő gyermek a Magasságbeli Fia és a választott nép tagja létezésének kezdetétől. Hasonlóan a „kisded" (brephos) Keresztelő János már anyja méhében eltelt a Szentlélekkel, és ujjongott örömében, amikor a meg nem született Istengyermek Erzsébetet meglátogatta (Lk 1,14-41). Erzsébet Máriát mint „az én Uram anyját“ köszönti, és „méhének gyümölcsét áldottnak“ tiszteli. Ezek az evangéliumi kifejezések az isteni kiválasztottság tényén kívül arra is utalnak, hogy az ősegyház számára az anyaméhben rejlő élet különleges fontossággal bírt, és nem viselt magán lényeges társadalmi különbségeket a születés utáni állapottal szemben. A feltámadás tapasztalata és Jézus isten-emberi mivoltának felismerése, valamint az emberi test feltámadásába vetett hit csak alátámasztották ezt a tiszteletet, ami végső fokon a keresztény hit legmélyebb valláserkölcsi gyökeréből fakad.

Ugyanakkor az Újszövetség kifejezetten nem foglalkozik a magzatelhajtás kérdésével és erre alkalmazható normatív megállapítások sem találhatók a szövegekben. Ezek a későbbi patrisztikus és skolasztikus teológia fejlődésének és a penitenciális fegyelem kialakulásának következményei, amikben a Szeptuagintában tett megkülönböztetés nagy szerepet játszott, először a keleti egyházban és később a nyugatiban is.

Az Apostoli Egyház, a Római Birodalom elfogadott gyakorlatával szembehelyezkedve, világosan elítélte a magzatelhajtást. Az első század végéről származó és katekizmusként használt „Didaché“-ban, az „Apostolok Tanítása“ című gyűjteményben a következő parancs található: „Ne öld meg a magzatot és ne pusztítsd el az újszülöttet.“ Pseudo Barnabás levele ugyanebből a kor24