Szolgálat 72. (1986)

Tanulmányok - Vass György: Az ember Jézus szemében

Természetesen nem fejthetjük ki ezt a három szempontot minden részletében. Nemcsak térhiány miatt, talán a kegyelem is hiányzik, ami elemzésemet teljessé tenné.

1. Jézus emberi környezete

Amint mondtuk, minden ember valamiként környezetének függvénye. Beleszületünk egy meghatározott társadalmi rendbe, születésünkkel magunkkal hozzuk népünk nyelvét és hagyományait, s szüléinktől öröklött kedvező vagy kedvezőtlen képességek sok szempontból előkészítik egyéni tulajdonságaink kifejlődését. Egyszóval: életünk kezdetén még nem vagyunk önmagunk. Ez azonban közel sem jelenti, hogy az ember eleve meghatározott. Mert éppen ezek az adottságok teszik lehetővé emberi szabadságunk kibontakozását. Ezek azok az emberi lehetőségek, amelyeket szabadon kihasználva valóban önmagunkká válhatunk.

Az evangéliumok Jézusára is áll ez a törvény. Talán éppen ez indította Mátét és Lukácsot, hogy elbeszélésüket Jézus születésének, sőt fogantatásának körülményeivel vezessék be. Tudjuk, hogy erre nem sok adat állt rendelkezésükre. Számunkra elegendő Pál röpke mondata a Galata levélben: „Amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldötte a fiát, aki asszonytól született, és alávetette magát a törvénynek, hogy kiváltson minket a törvény szolgaságából“ (4,4-5). Jézus fellépésekor már egy érett, felszabadult emberrel állunk szemben: zsidó, és mégis több mint honfitársai. Jóllehet egy forrongó társadalmi helyzetbe született bele (elég csak az akkori zsidóság egymásnak ellentmondó áramlataira gondolnunk!), egyik áramlatnak sem áll szolgálatába. Nyelve, gondolkozásmódja, öntudata még magában hordozza múltját, de a vele születettekből valami meglepően újat hoz ki. Ez jellemzi viszonyát az emberhez is.

Mint Dávid törzsében született zsidó tudja, hogy hova tartozik. És mégis úgy látszik, hogy Jézus szemében az ember hontalan és gyökértelen. Azok a nemzeti, társadalmi és családi kötelékek, amelyek az embernek otthont nyújtanak életében, és befolyásolják személyiségének kialakulását, nem lényegesek. Jézus nagy relativizáló, amikor önmagáról kijelenti: „Ki az én anyám és kik rokonaim?“ Azután kitárja tanítványai felé karját „Ezek az anyám és rokonaim“ (Mt 12,48). Mivel az ő szemében az ember bizonyos fokig gyökértelen, érthető, hogy elsősorban az egyszerű emberek, a szegények, a betegek, a szenvedők, a kivetettek sőt a bűnösök vonásait fedezi fel az emberiség arculatán. Az ember a maga nyomorúságában áll előtte. Ezt tükrözi az a messiási öntudat is, ami már fellépésekor kialakult benne. Mivel jól ismerte a tórát, Izajás próféta szavaival fejezi ki küldetését názáreti első beszédében, „örömhírt jöttem hozni a szegényeknek, a foglyoknak szabadulást, a vakoknak látást, az elnyomottaknak felszabadulást“ (Lk 4,18 — Iz 61,1; 58,6). Ezekre az ember- csoportokra vonatkozik küldetése. Szavaiban még benne cseng a zsoltárok

13