Szolgálat 70. (1986)

Eszmék és események - Egy papi közösségi életforma születése (Silvanna Cola)

Velük való első találkozásom mély és hatékony lelkiismeretvizsgálatra késztetett. Természetszerűen meg kellett kérdeznem magamat, vajon Isten-e az én életem ideálja. (Hiszen számomra „papságom“, az apostolkodás, az oktatás stb. van az első helyen!) Meg kellett kérdeznem, hogy szeretem-e Jézust, és hogy Jézusként élek-e. De a legnagyobb sokk az volt, amikor észrevettem, hogy ezek az újonnan megismert keresztények, illetve közösségek megtérítik maguk körül az embereket, és az emberek elindulnak utánuk. Az én lelkipásztorkodásomban viszont (ha őszintén megvizsgáltam azt) sok gyóntatást, keresztelést, temetést találtam, meg hittanórákat, de kevés megtérést. Olyan megtérésekre gondolok, mint amilyenek pl. a kereszténység első évszázadait jellemezték. Vagyis amikor valaki radikálisan átformálja életét, amikor azt lehet mondani, hogy a „régi emberből" „új ember“ lesz (vö. Kol 3,10). Ez a sokk tehát erős volt, mert azt láttam, hogy mi papok, akik arra kaptunk megbízást, hogy hirdessük az igét és térítsük meg az embereket, valójában éppen csak azon erőlködünk, hogy a gyakorló keresztényeket megőrizzük azon a szinten, amelyen már úgyis vannak.

A Fokoláre lelkiséggel és mozgalommal való megismerkedésem — amint mondtam — életem felülvizsgálására késztetett. Megkérdeztem magam: vajon nem állítottam-e fejetetejére az értékrendet? Vajon nem veszítettem-e szem elől a lényeget, s nem tulajdonítottam-e másodlagos dolgoknak vagy módszereknek központi jelentőséget? — Igen! Velem valóban ez történt: a cselekvés, a tevékenység fontosabbá vált számomra a lényegnél. A tevékenység fontosabb volt a szeretetnél... Még az imádság is egyfajta tevékenység volt: az előírások teljesítése. És ez volt a papi szolgálat is, nem pedig egyesülés Istennel és az ő akaratával. így lassan minden összeomlott bennem, mert úgy éreztem, hogy belül egyre jobban kiüresedek, kívül pedig nincsenek eredményeim.

Ez a lelkiség segített nekem abban is, hogy újra felfedezzem a papságnak azt a „királyi“ aspektusát (vö. 1 Rt 2,9), amelynek modellje Mária. A szűz, aki egészen egyesült Isten Igéjével; az anya, aki felnevelte Jézust; a társmegváltó, aki holtan kapta vissza Fiát, s így lett a mi anyánk. A mély Mária-tiszte- let, amelyet a szemináriumban sajátítottam el, ebben a lelkiségben találta meg igazi értelmét. Olyan lelkiségben, amely arra hív meg, hogy éljem újra Mária életét, hogy „legyek Mária“, hogy növekedjen és szülessen meg bennem Krisztus.

Később felfedeztem, hogy nem én voltam az egyetlen pap, aki erre a belső tapasztalatra szert tett, s aki ráébredt, hogy ebben a lelkiségben egy olyan új karizmával állunk szemben, amely utat mutat számunkra. Út, hogy — amint e lelkiségről szólva VI. Pál pápa megfogalmazta — Krisztus a mai világban is megszülessék bennünk, és (ez az igazi újdonság) Jézus megszülessék közöttünk. így megértettem, hogy az Egyház miért adta azoknak a közösségeknek és műveknek, amelyek ebből a lelkiségből táplálkoznak, a „Mária Műve“ nevet.

6

81