Szolgálat 70. (1986)
Az egyház szava - II. János Pál pápa nagycsütörtöki levele
III. Akaratereje Az erős akaratú arsi plébános mindenekelőtt a papnövendékek számára példakép. Kedvezőtlen életkörülmények egész sora törhette volna meg bátorságát: a francia forradalmat követő nehéz idők, a falusi népoktatás akkori színvonala, édesapjának tartózkodó magatartása, a földmíves munkában való kényszerű részvétele, a katonai szolgálat veszedelmei. Igaz ugyan, hogy intuitív tehetség volt és mindenre fogékony szellem, mégis nehezen fogta fel és jegyezte meg az anyagot, s az előadásokat, amelyek a teológián latinul hangzottak el, alig értette. Ez volt számára a legnehezebb akadály. Miatta el is bocsátották a lyoni szemináriumból. Felismerték mégis, mennyire valódi a hivatása, s ezért pappá szentelték. Ekkor már 29 éves volt. Szívós munkabírása és az imádság ereje segítette őt először abba, hogy minden nehézséget és akadályt legyőzzön, azután papi életében, fáradságos munkával készítse el szentbeszédeit és — az esti órákban — tanulmányozza a hittudósok és a lelki- ségi írók műveit. Már fiatal korától kezdve igen nagy volt benne a vágy, hogy papi működéssel „lelkeket nyerjen meg Istennek“. Ekkoriban a szomszédos Écully városka plébánosa karolta fel őt, mert a legkisebb kétsége sem volt Vianney hivatása felől. A papságra való felkészítés gondját nagyrészt ez a jó lelkipásztor vállalta magára. Vianney szívós akaratának példája kiváló ösztönzés azok számára, akik szintén felismerik magukban a papi hivatás kegyelmét! IV. Krisztus és a lelkek szeretető Az arsi plébános minden lelkipásztor számára a jópásztori buzgóság példaképe. Nagylelkűségének titka nyilvánvaló: az az Isten iránti szeretet, amelyet ő mértéket nem ismerve élt meg. Szüntelenül tárva volt a lelke a keresztrefeszített Krisztusban gazdagon megnyilatkozó szeretet előtt. E szeretetért akart mindent megtenni, hogy a Krisztus drága vérén megváltott lelkeket üdvözítse és őket Isten szeretetére vezesse. Emlékezünk egy magvas mondására, amelyben benne van életének titka: „A papság: maga a Jézus Krisztus szeretete!“1 Újra meg újra megemlítette szentbeszédeiben és hitoktatásaiban ezt a szeretetet: „Istenem, inkább halnék meg a te irántad való szeretetben, mint hogy csak egy percig is éljek szereteted nélkül... Szeretlek, Isteni Üdvözítőm, hiszen érettem vállaltad a keresztrefeszítést ... és mert jóvoltodból megfeszített lehetek éretted“ (Nődet, 44). Krisztus kedvéért törekedett tehát arra, hogy tökéletesen megfeleljen azoknak az alapvető követelményeknek, amelyeket az evangéliumban Jézus fejtett ki tanítványainak, szétküldve őket, hogy hirdessék az imádság, a szegénység, az alázatosság, az önmegtagadás és az önkéntes vezeklés szükségességét. És, miként maga Krisztus is, lángolt a hívei iránti szeretettől: képes volt értük minden lelkipásztori munkára és erőfeszítésre, önmaga feláldozására is. Alig tudunk lelkipásztorról, aki ennyire tudatában lett volna kötelezettségeinek, akit ilyen fokban emésztett volna a vágy, hogy híveit bűneikből, közönyös67
