Szolgálat 70. (1986)
Tanulmányok - Fehér Gyula: Ha lenne egy szent barátom...
vele, örömet-bánatot megosztani gyermekkori pajtásommal, éppen ezért a maga egészében hoztam meg áldozatomat, Jézusra bíztam drága nővérem jövőjét, még arra is elszántan, hogy ha kell, a világ végére távozzék tőlem ... Elmondhatom, hogy Kármelbe lépésem óta inkább anyai, mint testvéri szeretettel szerettem Céline-t...“ (ö 206). Oéline Teréz újoncnője, tanítványa lett, habár ő az idősebb. Teréz mindenben engedelmeskedik a kolostori szabályzatnak és nem vesz részt a benső pártoskodásban, pedig az egyik csoportot éppen nővérei - a három Martin leány — és híveik alkotják. Élete végén még édes unokatestvérük, Guérin nagybácsi kisebbik leánya is velük van. Céline sokszor szenved Teréz tartózkodása miatt. Teréz azonban ráneveli arra a barátságra, amely nem sérti a közösséget, nem kizárólagos, hanem ellenkezőleg, mindenki felé nyitott. Céline ezt írja 1952-ben: „önmegtagadásának újabb példáját adta, amikor a közösséget fényképeztem. Mivel nekem kellett a gépet beállítani és a csoportot elrendezni, megtörtént, hogy már az újoncnők között sem kaptam helyet, amikor eljött az idő, hogy én is helyet foglaljak közöttük: ők ugyanis mind újonc- mesternőnk köré gyűltek, hogy minél közelebb legyenek hozzá. Kedves kis Nővérem hagyta, hogy rendezkedjenek, de sajnálta, hogy legalább néhanapján nem voltak figyelmesek: nem hagyták meg az örömöt, hogy egymás mellett lehessünk. Megvallotta nekem, hogy ez fájt neki... Egyszer azonban felhagyott módszerével: a „mosókonyha“ csoportképnél megkérte Jézusról nevezett Márta nővért, menjen kissé arrébb, hogy helyet adjon nekem.“ (Ste Thérése de l’Enfant-Jézus, Conseils et Souvenirs recueillis par Soeur Genevieve. Lisieux3 1961, 134—135) Céline mindvégig Teréz „lelkének édes visszhangja“ volt (LT 94). Sokat lehetne még írni arról, hogy Teréz hogyan élte meg a barátságot többi édes nővérével szemben is, de ez inkább a testvéri szeretethez tartozik. Különben is minden rendtársnőjével szemben szeretettel viseltetett, mert mindegyikben Krisztust látta. Elsősorban azokhoz volt kedves, akik természetüknél fogva ellenszenvesek voltak a közösségben. Mély igazságot fejez ki egyik feljegyzett utolsó szava: „Amikor valaki nagyon beteg testileg, mindenki igyekszik rajta könnyíteni. Ha tüdőbeteg, kerülik a léghuzatot, a betegápoló ott van és vigyáz, hogy semmi se hiányozzék. Ah, miért nem tesszük ugyanezt nővéreink lelki betegsége esetén is? Ezt kéri tőlem a jó Isten, és ha meggyógyulok, folytatni fogom teljes szívemből. Ha egy nővér lelkileg beteg, minden szempontból kellemetlen. Mindenki eltávolodik tőle, rossz szemmel nézik, és a- helyett, hogy igyekeznének könnyíteni rajta, olykor sértő szavakat vágnak hozzá... hozzá, aki erőtlen és nem képes elviselni őket! Inkább azokkal szemben kellene így eljárni, akik egészségesek, mert ezek — mivel jól vannak — örömmel viselnék el a megalázását, a tapintatlanságot, az elhagyatottságot. Nos, a beteg lelkek számára akarom félretenni mosolyaim, szeretetem és kedveskedéseim. íme, ebben találom meg az igazi szeretetet.“ 62
