Szolgálat 70. (1986)

Tanulmányok - Fehér Gyula: Ha lenne egy szent barátom...

Teréz nem volt képmutató, a szeretet azonban nála nem érzelmet, hanem tetteket jelentett. Aki szeretni akar, az már szeret is. Természetfeletti szeretettel szereti azt a nővért is, „akinek megvan az az adottsága, hogy mindenben visszatetszik nekem — írja —; a szokásai, a szava, egész lénye nagyon kellemetlen hatással vannak rám. Emellett szent szerzetesnő, aki valószínűleg nagyon kedves a jó Isten előtt; nem is akartam engedni természetes ellenszenvemnek, azt mondtam magamnak, hogy a szeretetnek nem érzelmekből, hanem tettekből kell állnia, tehát mindenképpen azon voltam, hogy azt tegyem meg ezért a nővérért, amit annak a személyéért tennék, akit a legjobban szeretek. Valahányszor csak találkoztam vele, imádkoztam érte a Jó Istenhez, Neki ajánlva minden erényét és érdemét. Éreztem, hogy ezzel örömet szerzek Jézusnak, mert nincs művész, aki ne örülne, ha műveit dicsérik és Jézus a lelkek Művésze, boldog, ha nem állunk meg a külsőnél, hanem behatolunk a benső szentélyig, melyet ö lakóhelyül választott, s csodáljuk annak szépségét.“ (ö 266—267) Ez a nővér semmit sem vesz észre Teréz küzdelméből, s meg van győződve, hogy ő Teréz legbensőbb barátnője! Halála után már 1898- ban összegyűjti a leendő Szentre vonatkozó emlékeit „Egy szent barátság“ címen. A boldoggáavatási per folyamán, 1915-ben még nyugodtan vallja: „Amikor Isten Szolgálója találkozott egy nővérrel, akinek természete elidegenítő volt kissé számára, imádkozott érte és a jó Istennek ajánlotta erényeit, amelyeket észrevett benne.“ Nem is sejtette, hogy ő az a „kellemetlen“ nővér. Csak az ülés után világosította fel erről, elég indiszkrét módon, a törvényszék egyik tagja. A nővér erényeire vall, hogy hősiesen elviselte az igazságot és haláláig, 1929-ig járta „szent barátnőjének“ kis útját.

Külön tárgyalást igényelne Szent Teréz és két misszionárius lelki testvéri kapcsolata. Mindkettőt engedelmességből vállalta. Még halálos ágyán is figyelmeztet: „Nem számít, hogy ki írja, amit én írok, és ki kapja ugyanazokat a bókokat, ugyanazt a bizalmat. Csak imával és áldozattal lehetünk az Egyház hasznára. A levélváltásnak nagyon ritkának kell lennie. Egyáltalán nem szabad megengedni olyan szerzetesnőknek, akiket lefoglalna, akik azt hinnék, hogy csodákat művelnek, valójában pedig csak lelkűket sebeznék meg, és lehet, hogy az ördög finom csapdájába esnének ... És gyakran a szép szavak, amiket írnak és a szép szavak, amiket kapnak, csupán hamis pénzváltás.“

Két lelki testvér, akikért külön imádkozik, áldozatot hoz és leveleivel tulajdonképpen ő irányítja őket az életszentség útján. Az első Maurice Belliére (1874—1907) fehér atya, aki a misszióban, Nyasszában kapott betegségben hal meg. A másik pedig Adolphe Roulland (1870—1934), a párizsi Idegen Missziók tagja, Kínából hazajövet tanúskodott Teréz perében is. Szent Teréz a két lelki testvérben egykori vágya teljesülését látja. Családjuk kilenc gyermeke között ugyanis két fiú volt, de mindkettő korán meghalt. Szent Teréz egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy mindkettő hithirdető lett volna. Nagyon vágyott arra, hogy paptestvére legyen, aki mindennap gondol rá a szentmiseáldozatban. Most ez a vágya teljesült: „Kimondhatatlanul boldog voltam, vágyam nem

63