Szolgálat 70. (1986)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: „Harmadik út“?

országáért vállalja a cölibátust, elkötelezi magát Krisztussal Isten és az embertestvérek szolgálatára. Jézus „társaságához“ kell hűségeseknek maradnunk. A szegény, tiszta, engedelmes Jézust kell követnünk. Vagyis a nyolc boldogság szellemében élnünk.

A cölibátusban élőt néha talán megvetik: magányáért ő maga felelős, nem talált társat, nem tud kapcsolatokat kiépíteni. Megvetik azok, akik — legalábbis ideiglenesen — megtalálták az érzelmi összhangot és a szexuális harmóniát a házasságban (vagy azon kívül). Máskor rámutatnak a cölebs „meddő“ életére; mintha csak a házasság és a család igazolhatná egy férfi és egy nő életét! Persze, boldog az a cölibátusban élő, aki — akár választotta, akár elfogadta a cölibátussal járó magányt — nem adott okot az ilyen megvetésre, és főleg, azért, mert élete a testvérek szolgálatában, a lelki atyaságban-anya- ságban gyümölcsözik. Mindenesetre a szegények — „lélekben szegények“ — boldogsága nyit meg bennünket másoknak és a reménységnek.

A cölibátusban élő nem egy esetben könnyebben megszabadul a hírvágytól: „férjem“, „feleségem“ — ez kifejezheti azt is, hogy jogom van a másik (teste) felett. Ha a szexualitás lehet a másik felé megnyílás és az önajándékozás jele, gyakran lehet a birtoklásvágy és a posszeszivitás kifejezése és gyakorlása is. A cölebs könnyebben „független“, érdektelen maradhat a személyes, baráti kapcsolatokban; semmit sem „követel“ (jellemző, hogy a házastársaknál debitum-ról beszéltek!). Érzelmi kapcsolatait az ingyenesség, a szabadság, a mások tisztelete jellemzi, ha az evangéliumi szelídség és szeretet vezérli.

A boldogság: a pár szerelme, harmóniája; a halhatatlanság: az apaságanyaság, vagyis továbbélés a gyermekekben, utódokban. Ez gyakran a közfelfogás. Valójában ez igaz is, meg nem is. A tartós boldogság nem terem ezen a földön; a halhatatlanságra rácáfol a halál. A hitben azonban igenelhetem a pár boldogságát, és a feltámadás reménye segít abban, hogy legyőzzem a végesség szomorúságát és a „minden hiábavaló“ undorát. Az eszkatologikus távlat segít abban, hogy relativizáljam a világot („elmúlik a világ alakja“). A cölebs élet, ha Krisztus országáért vállaltam, mintegy elővételezése a végnek, ahol már nem házasodnak. De nem vagyok manicheista; nem vetem meg a szexualitást és a házasságot (Krisztus szentségi rangra emelte!). Minden hivatás és küldetés kérdése. Az Egyházban minden életállapotnak megvan a szerepe: egymásért, illetve a Test közös építéséért vagyunk.

Az igazi érzelmi-lelki érettség megszerzése mindenkinek nehéz, bármilyen állapotban él is. A cölibátus választása veszélyes, kockázattal jár. Lemondani a házasságról, a szeretetegységet kifejező szexuális kapcsolatról könnyen a becsukódáshoz, egoizmushoz, érzelmi fásultsághoz vezethet. A szexualitáson kívül nehéz más ilyen dinamikus és kifejező „nyelvezetet“ találni a személyes kapcsolatokhoz. A közömbösség és a megvetés álarca lehet az, amit Tolsztoj „az emberek elvont szeretetének“ nevezett.

51