Szolgálat 69. (1986)

Tanulmányok - Tárnok János: Burkina Faso első kereszténye és apostola

a Szent Péter templom. Az öreg építészmester, aki annyi templomot épített, megállapítja: „Ezek mind beférnének ide, meg még egymásra is rakhatnánk valamennyit!“ Elgyönyörködik a szinte mennyei szépségekben. „Aztán odatérdeltem Szent Péter apostol sírja elé, aki Krisztus tanítványa volt, nekem meg különös égi pártfogóm. Ez a hely a mi bitünk forrása, az egész Egyház szegletköve ... Elimádkoztam a Miatyánkot és a Hiszekegyet. Amikor talpra segítettek, valahogy másnak éreztem magam. Mintha másodszor is megbérmálkoztam volna ...“

Június 2. Zoungrana bíboros miséje a Maria Maggioreban. Június 3. VI. Pál gyászmisét mond a Szent Péterben XXIII. Jánosért. „Mi is nagyon szerettük őt Afrikában.“ Eljön a várva-várt nap, június 4., szerda. Délután óriási tömeg várakozik a téren a kihallgatásra, hősünk megkülönböztetett helyet kap. Megered az eső. Közük: a nép jöjjön be a bazilikába. Most már — minden erőfeszítés dacára — képtelenség jó helyet biztosítani. De azért van remény. Végső aktusként a pápa valóban lejön az oltár lépcsőin, hogy sokakkal kezet szorítson. De megint tovább sodorják ... Alfréd Diban csalódása semmivel sem kisebb, mint amikor rabszolgasága idején az annyira sóvárgott szabadulás helyett újra kínzója keze közé került.

Szállására viszik. Falat nem megy le a torkán. Ágyba fektetik. Egyszercsak József fia tépi fel az ajtót és a boldogságtól sírva közli a nagy hírt: A pápa igényt tart a találkozásra! Másnap 10 órakor a Vatikánban. „Képzeljétek az örömömet! Egyszerre elárasztott a fény, az öröm. Nem győztem hálálkodni Istennek!"

A kis csoport Zoungrana és Gantin afrikai bíborosok és Bénélli alállamtit- kár kíséretében megy be a pápai termekbe. „Egy szertartásmester irányít bennünket. Amikor meglátja gyöngeségemet, pillanatnyi habozás után int a fiamnak: üljön be a jó öreg a pápai székbe. Mennyire dobogott a szívem! Egyszercsak belépett a pápa! Majdnem olyan törékeny, mint én ... Az Atyák Atyja, a Püspökök Püspöke! Mindent megtettem, hogy letérdelhessek. A pápa megelőzött. Franciául szólt, hogy megértsem: ,Ó nem! Tessék ülve maradni! Hiszen édesapám lehetne!1 íme, a pápa nagy méltóságában is olyan, mint mi afrikaiak: az öregkor nagy tisztelője. Megcsókoltam a gyűrűjét. Hosszan rázta a kezem. A szemébe néztem. Hát én, Diban, a nagy Afrika kicsinyke fia, az egykori pásztor, rabszolga, Isten kegyelméből hazám első kereszténye, itt ülhetek Péter utódja székében, mely jelképe egész egyházra kiterjedő tekintélyének ... Boldog voltam. Akár mindjárt meghalhatok, tudom, Isten megadja nekem a mennyországot... de hiszen már meg is adta!“

„A pápa mindenről érdeklődött. Megköszönte a munkámat, amit Isten jóságából Isten, az egyház és az emberek szolgálatában végezhettem. Biztosított: százszoros lesz érte a jutalom. Tudtam, hogy a pápa hálája a sok áldozatos lelkű katekéta-társamnak is szól. A Szentatya néhány bevezető szó után mellemre tűzte a nagy kitüntetés jelvényét. Majd jelezte, hogy meg akar áldani. E pillanatban, igen, egy szempillantás alatt, titokzatos sűrítéssel, az

55