Szolgálat 69. (1986)
Tanulmányok - Tárnok János: Burkina Faso első kereszténye és apostola
A fáradhatatlan gyalogló késő öregségéig járta a falvakat, talpa alá kötött autógumi-papucsában. Bátor és ügyes vadász is volt. Szellemi erői sem voltak kisebbek. Értelmessége, megértő, beleélő képessége igen nagy. Egy kedves történet: Fiatal katekéta társa panaszolja, hogy egy haldokló nem akar megkeresztelkedni. Hiába biztatja azzal, hogy akkor megláthatná Istent halála után. Nem, ő az őseit akarja meglátni. Alfréd maga megy el a haldoklóhoz: „Ide figyelj! Ha megkeresztelkedsz, akkor találkozhatsz őseiddel és még Istent is megláthatod!“ „Jó, akkor keresztelj meg“ - volt a válasz. Nyelvtehetsége, emlékezete kitűnő volt. Ahol dolgozott: konyhában, kertben, földeken, építkezésen — mindig volt hasznos újítása. Fellépése nyílt, derűs, barátságos, természetes volt. Bölcsességéből a misszionáriusok is sokat merítettek. Lángolt benne a 'hit: csak így lehetett ezrek és ezrek hittérítője. Hite fényében látott mindent. Hite és nagy istenszeretete szólt belőle, amikor újra meg újra hálálkodással egészítette ki szavait: „Nagy az Isten, lássátok...“ „Dicsérjük őt!“ „Semmi sem az enyém, minden az Istené!“ — Egyik forrón szeretett kisgyermeke meghalt, ö terítette rá a szemfedőt. Közben sírással küzdve, de erős hangon így szólt: „Istenem, átadom őt neked!“ Kertjében, a Szűzanya szobra előtt, mindennap térdelve mondta el a rózsafüzért. Gyakran gyónt. A Szentírást kitűnően ismerte. Hite kivirágzása volt a szeretet mindenki iránt. A legnehezebb szeretet, a megbocsátás is nagy erénye volt. Ennek saját élettörténete a legjobb tanúja: kalandos rabszolgasága tényeit tárgyilagosan beszélte el. De közben - ez igazán megrendítően szép — egyetlen rossz szava, elítélő megjegyzése („az a gonosz ember stb.“) sem volt senkire. Népes családját forrón szerette, gyermekeit gondosan nevelte. Isten kegyelméből unokái unokáinak is örvendezhetett, igazi pátriárkájuk volt, emberileg is, de a hitben is. Második feleségét is nagyon szerette. Néhány részlet a jó asszony megemlékezéséből: „Mint gyermekét, úgy dédelgetett. Nevelt, oktatott, dicsért. Mellette egészen más lettem. Sohasem nélkülöztünk. Feltétlenül hűséges volt hozzám. Bizony, egyszer megütött, de nagyon. Úgy történt, hogy kislányunkat megvertem, a szeme láttára. Férjem éppen elmenőben volt, nem szólt semmit. Hazaérve rámsújtott a botjával. Utána rögtön megcsókolt és csak ennyit mondott: .Teréz, sohasem ütlek meg többé'!“ Éhínségek idején találékonysága, vadász-ügyessége, nem ismert határt. A szegények mindenkor megtapasztalhatták bőkezűségét. „Jót tenni annyi, mint vetni" — mondogatta. Vendégszeretetére jellemző, hogy szívesen szólított meg vándorokat: Ettél már? Hol lesz a szállásod? és behívta őket. Az egyik vendég ellopott egy értékes takarót. A családfő mosolygott: „Ne féljetek, megvan a takaró. Csak /n 53
