Szolgálat 69. (1986)

Tanulmányok - Tárnok János: Burkina Faso első kereszténye és apostola

riadó rabszolgát visszaveszik gazdájához. Ez másnapig hagyja magában gyűlni haragját és ekkor újra szinte halálra veri áldozatát. Sokáig járni sem tud. Két 'népi mondás jár az eszében. Az egyik: „A kemény legény fejét taposhatják: annál magasabbra emeli.“ Másik, a majom bölcsessége: „Jobb félkaron fán lógni, mint ketrecben aludni.“

Egy idő után tehát újra futásnak ered. Ismét beérik. Most is a homok az árulója. Üldözői elől egy fa odvába bújik, de észreveszik. Az ütlegektől majd leszakadnak veséi. A nekidühödött tulajdonos lándzsája elől éppen hogy elugrik. A lándzsa felszakítja a bőrt hasfalán: a seb nyoma öregkoráig tanúja lesz a rettenetes éveknek ... A tanyán újra elverik, áztatott kötéllel. Valóságos csoda, hogy még él. Gazdája baltával tér vissza. Ekkor a Gondviselés már igazán közbelép: a hóhért lefogja részvétre gyulladt családja. És valahogy ott terem a már ismert öregasszony is. Visítozni kezd: „Ha nem 'hagyod abba, letépem magamról a ruhát!“ Az ilyen jelenetet ott a nép a ház ura nagy megszégyenítésének tartja. A gazda fél a botránytól, lecsillapszik.

Ekkortájt történik, hogy egy éjszaka, álmában Diban egy bájos, ragyogó nőt lát. Ilyen szépséggel még nem találkozott. A jelenés megérinti a kezét, hívja. A szerencsétlen rabszolga indulni akar, amikor felébred ... Később a mezőn is különös dolog történik vele. Egy ember - köszönés nélkül, ami arrafelé nagy vétek - megszólítja: „Ma egyedül jöttél?“ „Igen", feleli Diban, és meglepődik: aki elfogta annak idején, az is éppen ezt kérdezte. Az idegen mereven néz rá, és elmegy. Ez bizony jeladás!

Mint valami megfellebbezhetetlen parancs, úgy szakad rá a szegény rabszolgára: menjél! De most már megszervezi a menekülést. Útravalónak - titokban levág egy bárányt. (Amikor Diban idáig jutott az elbeszélésben, mindig felidézte a zsidók egyiptomi szabadulását és húsvéti bárányukat. Mély hittel és hálával látta az összefüggést a maga „húsvétjával, azaz átvonulásával", szabadulásával és leölt bárányával ...)

Diban tehát útnak ered. Szinte önkívületben siet, siet dél felé. Eléri a Niger folyót. Egy halász vendégszeretetét élvezi. Kialussza magát. Éppen jóízűen reggelizik, amikor meghűl ereiben a vér. Gazdája testvérének hangját hallja: „Mindjárt jövünk, csak még benézünk egy rokonhoz.“ Diban kioson az udvarról. Irány a folyó! Úszni nem tud. A sásba kapaszkodik, úgy tesz, mintha fü- rödne, s közben lesi a part felől fenyegető veszélyt. Beesteledik. De ő marad önkéntes börtönében, a sás között, nyakig a vízben. Egy kis dombocskán állva egyensúlyozza magát a folyó sodrában, egész éjszaka. Kezd kihűlni a teste. Életének emlékei már kezdenek peregni lelki szemei előtt. Várja a halált. Hajnalban halászcsónakok húznak el a közelben. Utolsó erejével segítségért kiált. Az egyik csónak visszafordul. A halászok beemelik a szinte megfagyott testet. Diban kimerültén mély álomba zuhan. Amikor felébred, megkérdezik a halászok: „Kabaréba mégy?“ „Nem, int Diban, és hevesen gesztikulálva mutatja: ha odamennek, akkor őt inkább dobják vissza a folyóba! A szorongástól remegő embert nyugtatják a halászok. Diban ősei istenéhez fohászkodik:

50