Szolgálat 69. (1986)

Tanulmányok - Tárnok János: Burkina Faso első kereszténye és apostola

Egy francia hadjárat után aggódva siet haza, hogy hírt kapjon szüleiről. Falujuk határában egy szomszédos község embere váratlanul husánggal tarkón vágja. Diban feleszmélve védekezik. A bozótból álarcos bűntársak sietnek elő. Megadja magát a túlerőnek. Lóhoz kötözik. Megkísérli a szabadulást, de az újabb ütlegek, az éhség, szomjúság és a kötelek által vágott sebek elveszik erejét. Ráébred: vége a szabad életnek. Hurcolják észak felé. Most még csak rab, nemsokára: rabszolga. Mintegy 200 kilométeres út után, a Niger folyó közelében, Sofarában könnyítenek a sorsán. Ehet és ihat tetszése szerint. Hogy — további 200 kilométeres út! — jó pénzért adhassák el egy nagy város, Tombouctou emberpiacán. Hosszas alkudozás következik. Bardamouból való ember veszi meg, sóért.

Mielőtt elváltak volna, elrablója — némi jóakarattal — fülébe súgja: „Fogadj szót, maradj békében, különben urad agyonüt! ...“ Nemsokára megtapasztalta Diban, hogy az ember jól ismerte a vevőt. De őt magát - nem! Ez a továbbiakból kiderül.

Újabb hosszú út Bardamou felé. Mély keserűség telepszik rá lelkére, amikor megérkeznek. A tanyán tüskés bozóttal körülzárt ketrecbe lökik, megkötözve. „Mestere“ sűrű ütlegekkel kíséreli meg, hogy megtörje akaratát, kiverje belőle a lázadó kedvet. Négy hónap után ura feloldja a láncokat, lábánál megkötözve dolgozni kezdhet. A „mesternek“ tetszik a szorgos, ügyes munkás. Szívélyes ajánlatot tesz neki: „Megnősülhetsz, lehetnek gyerekeid. Aztán segítesz embereket fogni ...“ Annyi gonosz bánásmód után bizony meglepő fordulat! Diban visszariad ekkora aljasságtól. Ő legyen oka egy nő és sokan mások rabszolga-sorsának? Csak ennyit vet oda a kísértének: „Nálunk az apa választja ki az asszonyt a fiának!“

Mégis, kezdenek jobban bánni vele. A környék gyerekeivel játszhat, erejével, ügyességével, gyors futásával szórakoztatja őket. Mindenki gratulál — a tulajdonosának... Lelke mélyén keservesen szenved. Csak haza, haza! Szabadon élni! Éjszakákat sír át. Gazdája meghallja a sírást és észbekap: még szorosabban kötözi meg szolgáját.

Egyszer öregasszony megy el mellette a mezőn. Szülei után érdeklődik. Drbanból felfakad minden keserűség. Rázza a zokogás. Az öregasszony visszatér hozzá és csak ennyit mond neki: „Fiatalember! Allah mindent elintéz!“ Diban elérkezettnek hiszi a szabadulás percét. Egyszer, megkötözetlenül, de erős felügyelet alatt dolgozik. Beugrik a közeli bozótba. Vesztére utat téveszt: gazdája tanyáján találja magát. Hiába mentegetőzik: csak inni futott haza, az őrzést megszigorítják. A szabadságra még várnia kell.

Pedig újra próbálkozik. Két nap és egy éjjel fut, ahogyan csak bír, amerre lát. Éppen egy fára mászik fel, hogy tájékozódjék, amikor utolérik. Homokba írt lábnyomai voltak árulói. Megadja magát a sorsának. Mindjárt a fa tövében félholtra verik. Kezdheti újra a rabszolgamunkát.

Egyszer, legeltetés közben, elnyomja az álom. Közben állatai megszöknek. Emberi hangokra ébred: „Ugye mondtam, hogy előbb-utóbb belehal?!“ A fel4

49