Szolgálat 69. (1986)
Halottaink - Ispánki Béla (Hálás hívei)
Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés folyamányaként a premontrei rend elveszítette a kassai, rozsnyói és nagyváradi gimnáziumait, a nem felvidéki születésű rendtagoknak pedig el kellett hagyniok a jászóvári anyaházat. Szabadka Medárd is a megkisebbedett anyaországban keresett elfoglaltságot. Tíz éven át a győri és pécsi katonai reáliskolában működött hittanárként. Közben Gödöllőn felépült a rend új intézete. így 1929-től újra rendi közösségben tevékenykedhetett a nála megszokott lelkesedéssel, önként vállalkozott minden új és nehéz feladatra: 1938-ig a gödöllői rendi teológiai főiskolán és a gimnáziumban tanít; ekkor elvállalja a nagykaposi (Ung m.) rendi plébánia vezetését; az 1942/3-as iskolaévben már újra hittanár az új alapítású budafoki premontrei gimnáziumban. A legnehezebb háborús években 1943 és 45 között Jászón a tanítás mellett az anyaház gondnoki teendőit is ellátta. Közben francia menekülteket és szlovák partizánokat élelmezve és bújtatva gyakorta tette kockára szabadságát és életét. 1945-ben újra el kellett hagynia Jászőt. 1949-ig, nyugdíjazásáig a gödöllői gimnáziumban tanítja a hittant. Nyugdíjasként váci egyházmegyei plébániákon: Felsőgödön, Isaszegen, Szentlőrinckátán végez lelkipásztori munkát. 1955-ben vonult be a pannonhalmi Szociális Otthonba. Amíg ereje engedte, ki-kijárogatott plébániai helyettesítésekre. Pannonhalmán ünnepelte meg 50, 60 és 70 éves szentelési évfordulóját, és ott fejezte be áldásos életét a látszólag törékeny, kistermetű, de mindig lelkes, sőt olykor robbanékony Medárd atya, 1985. március 5-én, életének 94., szerzetességének 75. és áldozópapságának 71. évében. A pannonhalmi bazilikában 1985. márc. 11-én bemutatott engesztelő szentmise után holttestét Gödöllőre szállították és az ottani városi temető premontrei parcellájában temették el márc. 14-én. A búcsúzó gödöllői és budafoki öreg-diákok népes gyülekezetében ott voltak a hajdani pécsi katona reáliskola egykori növendékei is. A temetést Pálos Frigyes végezte. Búcsúbeszédében felidézte a megboldogult fáradhatatlan tanári és lelkipásztori munkásságát, továbbá a Mária-tisztelet ébrentartása terén végzett irodalmi tevékenységét. A „Per Mariam ad Jesum“ ígéret reményében vettek tőle végső búcsút csornai, jászói és nagyváradi rendi testvérei. MSGR. DR. ISPÁNKI BÉLA (1916—1985) Megrendült lélekkel vettük a szomorú hírt, hogy szeretett lelkipásztorunk 1985. május 9-én, szívszélhüdés következtében, váratlanul elköltözött az élők sorából. Ispánki atya 1916. október 30-án, Budapesten született, egy tízgyermekes család legfiatalabb tagjaként. Ez magyarázhatja meg különös vonzódását a gyermekek és a mind ritkábban található keresztény családok iránt. Elöljárói már középiskolás korában felismerték rendkívüli tehetségét és a római Collegium Germanicum-Hungaricum- ba küldték teológiai tanulmányokra. A Santa Maria Maggiore bazilikában szentelték pappá, 1941. október 23-án. Rómában szerzett barátaival később is szoros kapcsolatban maradt. Mint fiatal pap a budapesti Szent Imre Kollégiumban kezdte működését, majd az esztergomi érsekségen Serédi, utána pedig Mindszenty bíboros mellett folytatta. 1949-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, de 8 év után kiszabadult. 1957 óta élt Londonban. Először Dél- és Közép-Anglia magyarjait pasztorálta, később azonban rá hárult az egész Egyesült Királyságban szétszórt honfitársai lelki gondozása. Kezdetben három világi pap és két szerzetes segített munkájában. De Manchester lelkésze máshová költözött, valamint londoni segítőtársa is. Ez utóbbit Nottingham püspöke amúgy is csak „kölcsön adta pár évre“. Mikor 1966-ban a bradfordi lelkész is elment, Heenen westminsteri érsek azt mondotta Ispánki atyának: „Tudom, hogy egy szép 100
