Szolgálat 71. (1985)

Eszmék és események - A világosság (Kardos Klára)

Hogyan? Mindenekelőtt föl kell figyelnünk az Úr megrendítő intelmére: „Míg világosságtok van, higgyelek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek“ (Jn 12,36). Vagy ahogy Pál mondja: „A Lelket ki ne oltsátok!“ (Uessz 5,19) Hűségesen kell járnunk azon az úton, amit az Isten megmutat, annyi világosságban, amennyi éppen adatik. Mert ha nem hiszünk a világosságban, ha nem vesszük tudomásul a hit, az Egyház fényességét, ha becsukjuk a szemünket a lelkiismeret világossága előtt, akkor az igaz Világosság nem ismer el övéinek, és sötétben maradunk. „Aki pedig sötétségben jár, elbotlik, mert nincsen világossága" (Jn 11,10).

Megtenni mindazt, ami igaznak, helyesnek, értéknek jelentkezik előttünk, ami felszólítás, ösztönzés, belső sürgetés gyanánt merül fel bennünk: ez állandó feszültséget jelent. Harcot a sötétség leselkedő erőivel, a korlátoltság, a restség, a könnyelműség, az önzés ezer visszahúzó formájával magunkban és körülöttünk. Kérlelhetetlen követelés a világosság; és néha megértjük az evangélium döbbenetes mondatát: „A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mert cselekedeteik gonoszak voltak" (Jn 3,19).

A másik alapkövetelmény még meredekebb. A fényt nem adják ingyen. A világítótest hőt fejleszt, izzik, és az izzással önmagát fogyasztja. A kereszténység nem ismer más világosságot, mint a szeretetét, a szeretet pedig egyértelmű az áldozat könyörtelen-édes kötelességével. Nem hiába játszik az Anya- szentegyház szimbolikájában ma is változatlanul olyan jelentős szerepet a meggyújtott gyertya, a kisgyermeknek nyújtott keresztelési ajándéktól a sírok apró lángjaiig. Amikor „magasfeszültségű“ életről, „üstök-pályáról" beszélünk, akkor is ilyesmi jár a fejünkben. De ezek a képek hála Istennek csalókák, illetőleg nem a teljes és végső igazságot fejezik ki. A lélek világában nem érvényes az entrópia elve. A világosság alámerülhet, megdermedhet a szenvedésben és a halálban — Krisztus halála nagypénteken igazi halál, és a sírbolt sötétje valóságos sötétség —, de húsvétra újból diadalmasan lobban fel előttünk a „Lumen Christi“. És ígéretünk van, hogy azok, akik másokat az igazságra tanítottak (vagyis világítottak), „fényiem fognak, mint a csillagok, a végtelen örökkévalóságban“ (Dán 2,3).

így, ha van elég alázat és jóakarat bennünk, hogy keresztény módon vállaljuk a „tartóra tett gyertya“ szerepét, lassan belátjuk, hogy feladatunk lényegében igen egyszerű. Hagynunk kell, hogy átjárjon és kisugározzon belőlünk a fény: az a világosság, amely nem belőlünk való, de általunk akar világítani. Mikor a gyertya ég, az önmagában sötét és merev viasztest a lánggal érintkező darabon áttetszővé lazul, hasonul a lánghoz. A világosság legnagyobb „teljesítménye" az, hogy mintegy eltűnik: nem őt magát látjuk, hahem általa látunk. „Úgy világoskodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák... és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van" (Mt 5,16).

Kardos Klára

86