Szolgálat 71. (1985)

Eszmék és események - A világosság (Kardos Klára)

gal szomjazni kezd a fényre. Kedvetlenek, ingerlékenyek vagyunk. Szaporodnak az összetűzések, a migrének, a közlekedési balesetek. Hiába a mesterséges fény: olyanra vágyunk, amelyik egyszerre világít és melegít, örömet, életet ad. Ilyenkor eszünkbe juthat a fényesség nagy jánosi prológusa: „Őbenne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.“

Haydn Teremtés-oratóriumának az elején bizonytalanul tapogatódzó, határozatlan hangnemű, fojtott akkordok festik az őskaoszt, amikor „sötétség borította a mélységeket.“ Halk recitatívó jelenti be: „Dixitque Deus: Fiat lux. Et facta est“ („Isten szólt: Legyen világosság és világos lett“) — és most egyszerre felvillanó bőséggel, a C-dúr világos hangnemében, zenekar és kórus teljes ragyogásában és ujjongó fortissimójával terül ki a „lux"!

Hát a szellemi fény, illetőleg fényhiány élménye? Amikor tompa, sötét agyunk nem fog, tanácstalanul torpanunk meg egy probléma, egy feladat előtt. Amikor mások butaságával, rosszakaratával győzködünk. Vagy ellenkezőleg elönt a belső világosság, és a logika, az intuíció fényében minden rendeződik, minden áttetszővé válik, minden megoldódik, és ami bennünk megvilágosodott, az elektromos szikra természetességével ugrik át a másikra... Egy Archimédesz, egy Newton tudna mit mondani nagy fölfedezésének ezekről az áldott pillanatairól.

És végül a szeretet fénye. Egy életen át hordja magában a sötétség, a kuszaság nyomait az az ember, akire gyermekkorában édesanyja szava, simoga- tása, csókja nem árasztotta rá ezt a „fényességet“. Az igazi házasságban a hitvestársak szeme és szíve olyan meleg világosságot sugároz egymásra, hogy attól mindegyikük nagyobb, több, egészebb, mint egyedül lenne, valósággal felülmúlja önmagát. A barát, a lelkiatya egy-egy szava, vagy akár csak szótlan részvéte, egyszerű kis gesztusa valósággal belénk világít. „Talán nem lát bennünket úgy, mint mi látjuk magunkat, és mégis tekintete okozza, hogy jobban látjuk magunkat“ (Prohászka).

Itt már közel járunk, ha még mindig csak hitvány reflex módján is, az „igazi világossághoz, amely megvilágosít minden evilágra jövő embert“ (Jn 1,9). Aki „az örök világosság ragyogása“ (Bölcs 7,26), „Isten az Istenből, világosság a világosságból“, akiben nincsen semmi sötétség (1Jn 1,5). Egész életünk „az ő irgalmának világosságában“ (Sir 36,1) folyik le, mert „a sötétségből világosság ragyog fel Jézus Krisztus arcán“ (2Kor 5,6).

De az, aki önmagát a világ világosságának nevezte, minket is annak mondott. Ha egészen másképpen, ha összehasonlíthatatlanul gyengébben is, de a szó valóságos értelmében kell ezt vennünk: nekünk is világítanunk kell másoknak, a világnak.

Nagy felelősség, nem egyszer nyomasztó teher. Hiszen saját életünk korlátáival, nyomorúságaival is alig-alig boldogulunk. Folyvást tapasztaljuk: „vakok vagyunk és vakok vezetői“ (Mt 15,14). De a Mester nem vonja vissza követelését. Meg kell kísérelnünk, hogy megfeleljünk neki.

85